Brecht árnyékában
Az ötlet nem rossz, a Városmajor erre igen alkalmas hely. Ilyen címre, hogy Nem élhetek muzsikaszó nélkül, de már magában a muzsikaszóra is biztosan összegyűlik ott pár száz néző. Ha telt ház nem is. Más kérdés, hogy milyen hírét viszik a látottaknak. Móricz Zsigmonddal nemegyszer esett meg, hogy jobb regényeiből is elég gyenge darabot írt. Engedett a kor színházi elvárásainak, kereste a közönség és az igazgatók kegyeit. Ezt persze alighanem a mai városmajori publikum sem nehezményezné. Élvezné a sírva vigadó nótázást és nem különben a vénasszonyok humoros idilljét, nem is beszélve a boldog végről.
Csakhogy ezúttal a darabot Bodolay rendezte. (Keresztneve is van: Géza, de ezt nyilván mindenki tudja, színlapokon ezért nem használja.) Ő az Újszínházban is hű maradt magához. Mira János díszlete félrecsapott udvarházat formáz, változáskor a három öreg hölgy otthonát három, magas állványon begördülő hatalmas, ósdi kredenc jelzi. Ha férfinevet említenek, kinyíló ajtajuk belsején hazánk XIX. századi nagyjai jelennek meg, Lajosra Kossuth. A többi sajnos nem stimmel össze ilyen szerencsésen. Baloldalt egy pianínó áll, mellette egy szürke lómakett. Hátul néha szarvasmarhák sejlenek.
Az előadás azzal kezdődik, hogy bejön egy zenész bádogvödörrel, kivesz belőle egy gyertyatartót, ráteszi a hangszerre, és játszik valamicskét. Aztán a később Lajos bácsiként megbízható színvonalon működő Incze József érkezik, s némi hangzavar közepette tudatja, hogy most vetítés következne, de nem lévén se gép, se vasfüggöny, szóban mondja el, amit olvashatnánk. Hogy tudniillik a Nem élhetek muzsikaszó nélkül 1928-ban több mint százszor ment a budapesti Nemzeti Színházban, és ugyanebben az évben mutatták be Berlinben A háromgarasos operát (azaz Brecht Koldusoperáját).
Ebből két dologra gondolhatunk: a magyar elmaradottságra és a brechti elidegenítésre. Azt hihetnénk legalábbis, hogy Bodolay mintegy Brecht árnyékában, bár a maga módján, elidegenítve szeretné megmutatni Móricz művét. Ilyesmit eddig főképp az Úri murival próbáltak rendezők, Bagó Bertalantól Vidnyánszky Attiláig (köztük Bodolay is 1995-ben a Nemzetiben) – váltakozó sikerrel. Bodolay most is váltakozó sikerrel próbálkozik. Kétségkívül jópofa, hogy színváltozáskor előbb Móricznak a török Mehemedről szóló, másik alkalommal meg a disznó, kutya, macska, egér viszonyát tárgyaló gyerekversét adják elő (előbbit Incze József, a másikat Varga Ádám).
Utóbbi még a tárgyba is vág, amennyiben e négy állat a nemesi kutyabőr elvesztésén gyúl örök haragra. De más világba visz a Bécsi munkásinduló, amellyel a derék magyar cigányaival dacosan kocsmába vonul. Mindehhez olykor a havat vödörből hányják a díszlet egy nyílásán. De akár hiszik, akár nem, a helyszínen mindez nem kelti azt a benyomást, hogy a rendezőnek határozott véleménye volna a történetről, a darabról vagy akár csak arról a világról, amelyet ábrázol. Inkább csak az öncélú jópofizást érezni. Gáttalan kedvű bohóskodást. Igaz, ez is egyfajta vélemény a világról – legalábbis úgy általában.
Csak hát közben eljátsszák a darabot is. Elég szánalmasan, vérszegényen, de a legkevésbé sem úgy, hogy azzal bármiféle elgondolást, véleményt alá lehetne támasztani. Brechtnek árnyéka sem látszik. Jánosi Dávid nem rossz színész, de a vagyonát konok dühvel elmulatni készülő magyar nemes nagy indulatai, heves nekibuzdulásai igen távol esnek tőle. Igaz ugyan, hogy az előadásba jobban is illene a figura karikatúrája, ám ennek megmutatására kísérletet sem látni. Nemes Wanda Pólika szerepében meg éppen csak ott van. A három néni, Esztergályos Cecília, Torday Teri, Császár Angela biztos rutinnal hozza a sikert, már amennyit hozhat. Brecht árnyéka nem sokat takar.
