Bertolucci döntött
A művészi igényességgel készült mű kilencvenhárom perces játékideje alatt nagyon sokan szavaztak inkább a napsütötte Lidóra, és hagyták el a vetítőt. A film nemhogy díjesélyesként nem jött szóba, de teljes érdektelenségbe süppedt. Igaz, a helyi erők nagyon elismerően írtak róla. Azt legfeljebb sejteni lehet, mi zajlott vajon le Bernardo Bertolucci fejében, de ezzel a fődíjjal a velencei fesztiválnak sem sokat használt.
A Sacro GRA ugyanis tipikusan olyan mű, mely a világ legtöbb részén nem fog eljutni a moziforgalmazásig, de még a fesztiválok sem fognak rajongani érte, különösen, hogy a nemzetközi „sajtója” is elég rossz. Nem olyan emblematikus ez a döntés, mint amilyet Steven Spielberg és csapata hozott az idén Cannes-ban, amikor a tunéziai születésű francia direktor, Abdellatif Kechiche által rendezett Adéle életének adták az Arany Pálmát: bár ez a film keltett némi tiltakozást a nyíltan homoerotikus tartalma és direkt ábrázolásmódja miatt, de egységesen rajongott érte a világ összes kritikusa Párizstól Timbuktuig.
A legrosszabb magyarázat, ha feltételezzük, hogy a veterán itáliai direktor szíve túlságosan is a hazai filmek felé húzott: hiszen a versenybe hívott három olasz mozi közül sikerül még egy másikat is kiemelnie. Noha az elemzők szerint a Philomena címszerepét alakító Judi Denchtől egyszerűen nem lehetett volna elvenni a díjat, a legjobb színésznő mégis Elena Cotta lett a The Street in Palermo című olasz moziból, melyben két női sofőr nem engedi el egymást egy szűk utcában – egészen a drámai kifejletig.
A számos banális hibát felhalmozó mű egyébként egy közepesen bosszantó és didaktikus komédia. Bár a szituáció bájosan olaszos, és Emma Dante rendező minden bizonnyal Palermo szegénynegyedéről akart mesélni, még napok múltán is inkább azon gondolkozik a néző, hogy a szűknek kikiáltott utca nem is az (három autó is elférne rajta egymás mellett), és hogy miért kell a végefőcím előtt csaknem tíz percen keresztül embereknek a statívra lerakott kamera mellett elfutniuk.
Ha hasonló mértékű értetlenséget nem is, de furcsálkodást azért keltett, hogy a zsűri nagydíját a tajvani Tsai Ming-liang Stray Dogs című drámája kapta, amely egy Tajpejben élő hajléktalan család hétköznapjait meséli el irgalmat nem ismerő részletességgel. A fesztiválozók körében kedvelt téma volt a kínai filmnek az a mintegy tizenegy perc hosszú jelenete, melyben egy férfi magához ragad, ölelget, majd könnyekben kitörve szisztematikusan felzabál egy káposztát. Sok-sok türelem szükséges Tsai Ming-liang művéhez, de abban teljes az egyetértés, hogy tulajdonképpen egy szép művészfilmről van szó.
A versenyprogramban az idén szinte hemzsegtek a családon belüli erőszakkal foglalkozó művek. Ezek közül valóban az egyik legjobb az Ezüst Oroszlánnal jutalmazott, a görög Alexandros Avranas által jegyzett Miss Violence: az athéni nagypapa a família összes női tagját örömlányként futtatja, míg a nők kegyetlen bosszúja utol nem éri. Egyébként a nagypapát alakító Themis Panou lett a legjobb férfi színész, így a Miss Violence az egyetlen produkció, mely két elismerést is kapott. Emellett a David Gordon Green rendezte, ugyanezt a témát taglaló Joe egyik főszereplője, a tizenhat éves Tye Sheridan nyerte el a legjobb fiatal színész elismerését.
A zsűri különdíját a német Philip Gröningnek adták A rendőr felesége című háromórás dokumentarista moziért, melyben szintén a családi erőszak a cselekmény mozgatórugója, ráadásul a díjazott szuper lassú és formalista művek listáját gyarapítja. Senki sem csodálkozott volna, ha görög vagy a német mozi lett volna a befutó az Arany Oroszlánért, ad absurdum még a Joe-t is az elismerésre méltó művek közé sorolták. De az is tény, hogy a legtöbben a japán Hayao Miyazaki The Wind Rises című művét tippelték az Arany Oroszlán várományosának, esetleg Kelly Reichardt környezetvédelmi pszichóját, illetve az ifjú kanadai zseni, Xavier Dolan rendezte Tom at the Farmot, mely egy homoerotikus thriller-komédia Alfred Hitchcock stílusában.
Ez utóbbi egyébként megkapta a nemzetközi kritikusszervezet, a Fipresci díját. Szintén megosztó mozi volt a Jonathan Glazer rendezte, a meztelen Scarlett Johanssont felvonultató Under the Skin: sokan ezt a művet is díjazandónak vélték, de a többség nem fűzött hozzá nagy reményeket, mivel Bertolucci végigszunyókálta. A 70. velencei mozgóképes mustrára nem csak az ellentmondásos díjak miatt fogunk emlékezni. A verseny egészen magas színvonalú volt, és Alberto Barbera igazgató vakmerőségét dicséri, hogy az utóbbi tíz év legkísérletezőbb műveit állította egymással szembe, sőt két dokumentumfilm is bekerült a versenybe (az olasz mű mellett még a legendás Errol Morris mozija Donald Rumsfeldről).
Ugyanakkor az is szemmel látható: Velencének nagyon kell küzdenie, hogy ne csak a világ legöregebb filmfesztiválja legyen, hanem az egyik legfontosabb is maradhasson. Most már évek óta egyre erősödő trend, hogy az amerikai stúdiók elmaradnak a rendezvényről, számos Oscar-esélyes mű Telluride-ban vagy Torontóban mutatkozik be. A stúdiók ezt azzal indokolják, hogy Velence túl drága, Barbera pedig most vállalta a nyílt konfrontációt: a Le Monde pénteki számában „beszólt” az amerikai producereknek, hogy őket csak a hazai piac érdekli, illetve irreális igényeik vannak.
Példaképpen a korábbi művével Velencében versenyző Steve McQueen Twelve Years a Slave-jét említette, melynek kapcsán azt szabták feltételül, hogy a fesztivál és az olasz forgalmazó a rendezőn túl még ötven embert utaztasson és lásson vendégül. De Barbera azon is kiakadt, hogy a velencei világpremierként meghirdetett Under the Skin Telluride-ban valahogy mégis vászonra került. „Többször ilyen nem fordulhat elő” – húzta alá Barbera. Helyes. Mi meg drukkolunk, hogy a rendezvény történelme és presztízse elég legyen a harchoz.
