Felfelé folyik, hátrafelé lejt című, közelmúltban megjelent, Man Booker-díjas kötetét kézbe véve volt esély tehát arra, hogy egy sajátos nézőpontból ide-oda forgatott, ironikus történetet kapunk, ez a könyv ezzel szemben korántsem vicces, sőt. Súlyos kérdéseket feszít elénk, jelesül, hogy miképpen szalad ki alólunk az idő, az eltelt évekből mit és hogyan őriz meg a személyes emlékezet. Képesek vagyunk-e az események megtörténésének idején szétszálazni a lényegest a lényegtelentől, a sorsfordítót a mellékestől?

Ahogy Barnes írja: „Csoszogunk előre, hagyjuk, hogy az élet megtörténjen velünk, és lassanként megtöltjük emlékeink éléskamráját.” A kötet első részében Tony Webster, a regény immár nyugdíjas, rendezett mindennapjait pergető főhőse ebben a bizonyos éléskamrában kutakodik, és az írás legelején, első olvasatra meglehetősen esetleges emlékképeket idéz fel középiskolás korából, annak a négyfős baráti társaságnak a mindennapjaiból, amelynek ő is tagja volt. Ezek a történetek, történetfoszlányok nemcsak esetlegesnek tetszenek, de kiválasztásuk kissé modorosnak is.

Alig valószínű ugyanis – gondolja joggal az olvasó –, hogy az emlékek tengeréből éppen Camus gondolata („csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság”) vagy egy tanórán elhangzott történelemdefiníció („a történelem az a bizonyosság, ami az emlékezet elhalványulásának és a dokumentáció pontatlanságának találkozásából jön létre”) buborékozik fel a főhős emlékezetében a kamaszkor megannyi kalandja, bandázások, csajozások, koncertek meghatározó élménye helyett. De hamarost lazul a történet, a csajok is menetrendszerűen megérkeznek (főként egy bizonyos Veronica, aki akaratlanul is irányt szab az eseményeknek), és a kötet második fele választ ad fönti kérdéseinkre.

„Szinte belém hasít a felismerés, hogy mi a lényegi különbség ifjúság és öregkor között: amikor fiatalok vagyunk, többféle jövőt képzelünk el magunknak; amikor megöregszünk, többféle múltat képzelünk el másoknak” – írja Barnes, ha tetszik: mondja Tony Webster, és tényleg. Egy különös örökség forgatja fel lelkét és életét. Ügyvédi levél értesíti, hogy egykori barátja, a különc és filozofikus hajlamú Adrian Finn naplóját megörökölte, de kiderül: annak megszerzése nem egyszerű feladat.

Miközben Tony Webster ezen ügyködik, átpörgeti magában, és – immár bölcsebben – megpróbálja értelmezni kamaszkori barátságait, fiatalkori tetteit, kutatja az eseményekben játszott felelősségét. „Milyen gyakran mondjuk el magunknak a saját élettörténetünket?” – teszi fel a kérdést. „Milyen gyakran igazítunk, szépítünk és vágunk benne részleteket?Minél tovább élünk, annál kevesebben maradnak körülöttünk, hogy kétségbe vonják az elbeszélésünket, és emlékeztessenek arra, hogy a mi életünk nem a mi életünk, hanem csak egy történet, amelyet az életünkről mondunk el. Másoknak, de főleg magunknak.”

Tony Webster ezúttal rákényszerül, hogy mindennapjai langyos nyugalmát félretéve őszintén szembenézzen egykori önmagával és – mert a történet úgy kívánja – Veronicával is, akivel annak idején nehézkes, ügyetlen, felemás szerelmi kapcsolatba bonyolódott. A napló keresése közben különös dolgokat derít ki, amelyektől jócskán más fénytörésbe kerülnek az emlékei, más értelmet kap a múltja, és a helyükre kerülnek a regény első részében előbukkanó történetek is. A cselekmény egyre feszesebb, már-már krimi szerű (nem mellesleg Julian Barnes Dan Kavanagh néven négy krimit is írt annak idején) fordulatokat vesz, poénja elképesztő.

A Felfelé folyik, hátrafelé lejt (a fordítónak is köszönhetően) szép szöveg. Izgalmas és fordulatos, de nem nélkülöz valamiféle melankóliát sem. Tony Webster személyes történetén túl a múló idővel is megpróbál elszámolni. Az idővel, ami bár szüntelenül pereg, nincs érzékszervünk, amellyel tudomást vehetnénk róla. Az idővel, amelynek mibenlétére még a tudomány is legfeljebb tapogatózó válaszokat tud adni. Amelynek súlya azonban egyszer mindenkire rászakad. Akkor, amikor kiderül számára: egyre kevesebb jut már neki belőle, saját, olykor utólagos reparációt igénylő személyes múltja pedig úgy ragadt bele, mint légy a légypapírba. Vagy ahogy a főhős mondja: „Néha azt gondolom, hogy az élet célja az, hogy elfogadtassa velünk a mulandóságát azzal, hogy fokozatosan kifáraszt, és végül – szívós munkával – igazolja, hogy az élet semmiben sem emlékeztet arra, amilyen csomagban tálalják.”

Partvonal, 173 oldal, 2790 forint Fordította: Karáth Tamás