A napfürdőző fájdalom
A helyzet további pikantériája, hogy a magyar fájdalmat francia szobrász, Émile Guillaume faragta kőbe. Az alkotás Magyarország barátja, Viscount Rothermere révén jutott el Pestre, ahol ’32-ben avatták fel. A többi között a szobor és az avatás képeivel nyit az Egy korszak történelmi traumák között – Kultúra és műpártolás 1920–1944 című tárlat székesfehérvári állomása. A vándorkiállítás októberben Debrecenbe látogat, majd következik Pécs, Szeged, Szombathely, Nyíregyháza és Szentendre. Olyan városok, amelyek nagyban hozzájárultak a két világháború közötti kultúrpolitika fontos eredményeihez.
A Szent István Király Múzeum és a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetségének szervezésében létrejövő vándorkiállítás alkalmat ad a vidéki intézményeknek, hogy a korszakból ránk maradt kincseiket bemutassák, másrészt, hogy egy mélyebb és összetettebb képet mutassanak fel egy ellentmondásos korszakról. Az alaphangot a történész Romsics Ignáctól átvett – egyébként sok vitát kiváltó – idézet adja meg egy a Horthy-érát mérlegre tevő tanulmányból,mely szerint közepes vagy annál valamivel jobb osztályzatot érdemel ki a korszak.
Felsorolja negatívumait (a zsidóságot ért csapásokat, az elmaradt földreformot stb.) és pozitívumait (az oktatás kiemelt szerepét és a kultúra sokszínűségét). A kiállítás rendezői láthatóan ezen idézet alapján próbálták felépíteni a tárlatot, ám ahogy Újváry Gábor, a Kodolányi János Főiskola tanszékvezetője a megnyitón elmondta, elsősorban mégis olyan dolgokra hívják itt fel a figyelmünket, amelyekre szerintük büszkék lehetünk.
Ám mindenekelőtt a kor általános közérzetét és politikai kontextusát vázolják fel, a revizionizmust, a traumává súlyosbodó fájdalmat és megdöbbenést, amely akkoriban áthatotta a hétköznapokat. Látunk „Nem! Nem! Soha!” feliratú szódáspalackot, nagymagyarországos hamutartót és irónt. Nehéz mosoly nélkül nézni a Vitézek bálján felálló élőképet is. A földszinti rész felett forog, egy plexilapra kivetítve a Fájdalom szobra, amely így képletesen is eluralja a teret.
Más kérdés, mint ahogy azt Márai is írja a Hallgatni akartam című visszaemlékezésében, hogy később „a nemzet fájdalmának nemes panaszai elvegyültek az üzletiesen tányérozó revíziós karének hazafiaskodó és hencegő magyarkodásával”. És ennek kultuszával. A tárlat ezeket is bemutatja. Mint például Hunyadi Mátyás „reneszánszát”, akiben az utolsó, igazi magyar királyt tisztelte a korszak, és a fiatalok példaképének állították. Ekkor jön létre Corvin Áruház, a Budavári Palotában a Corvin Terem, ahol majd a Corvin-láncot és -koszorút adják át. Előbbit 23-an, utóbbit 114-en kapják (ebből csak nyolc nő).
A korabeli sajtó a „Mátyás óta gazdátlanul álló Budavárról”, Mátyás és Horthy „lelki közösségéről” cikkezik. ’43-ban pedig sportévet szenteltek a király tiszteletének, abban bízva, hogy a magyar sport és annak szelleme előbb vagy utóbb talán a hadisikereket is meghozza. A sport az oktatás mellett egyébként is a kor egyik sikerágazata. Láthatjuk Hajós Alfréd bársonysapkáját és az általa tervezett Nemzeti Sportuszodát. Ha lehetne, mi magunk is felemelnénk a Rothermere által adományozott teniszkupát. És persze szó esik a Klebelsberg-féle kultúrpolitikáról, a Collegium Hungaricum-hálózat elindításáról. A csonkaság tudata és traumája így szült ma is vállalható, „hivatalos” eredményeket.
A műgyűjtést és műpártolást Ernst Lajos példáján keresztül mutatják be, amely jól tükrözi a kor ellentmondásait. Miközben elképesztően gazdag gyűjteményét elismerte a hatalom, a műgyűjtővel mégsem tudott megegyezni a páratlan kollekciómegvásárlásáról. A sikertelen tárgyalások vezettek végül Ernst tragikus halálához. S hogy a tárlat ne legyen egészen nosztalgikus, az általános részt olyan alkotók életének és műveinek bemutatásával zárják, akik hivatalosan már nem alkothattak a saját magyarságától elbódult országban. Ámos Imre, Bálint Rezső, Vadász Imre, Jándi Dávid és Örkényi Strasszer István sorsában az is közös, hogy négyen egyben a holokauszt áldozatai is. A mából nézve az ő vásznaik változatlanul izgalmasabbnak tűnnek, mint a hivatalos Magyarország édes-bús giccse.
Ebből különben az emeleti, főként Székesfehérvárra koncentráló részből kaphatunk kóstolót. ’38. augusztus 18-án az Országgyűlés alsó- és felsőháza együttesen ülésezett a székesfehérvári városháza díszudvarán. (Ennek emléknapján indult egyébként útjára a vándorkiállítás.) Az erről készült korabeli felvételt nézegetve azon tűnődünk, hogy talán nem volt még olyan korszak, amikor tréfásabban nézhetett ki egy díszbe öltözött magyar miniszterelnök. Hogy megint Márait idézzük, aki szerint az első bécsi döntés után visszatért Kassára a hivatalos Magyarország képében „a neobarokk osztálykultúra fölénye, a hivalgó modorosság, a nagyképű és felületes »műveltségi« előjogok modora”.
Székesfehérvár ’30 és ’38 között jelentős városfejlesztésen esett át, nagyrészt ezt mutatja be az emeleti rész. Külön sarkot kap Prohászka Ottokár és az emléktemplom, amely ma is áll. A makettet össze lehet vetni fejünkben a valóságos képpel, a tervasztalon még létező karcsú toronnyal és a főépület szintén hiányzó két szárnyával. Láthatjuk a hatalmas emlékmű felépítésnek támogatására indított sorsjegyet, amely egy pengőbe került. A jótékonykodás mellett a tárlat leghosszabb szócikke egy sorban azt is megemlíti, hogy „írásai közül többnek is nagy szerepet tulajdonítanak a két világháború közötti zsidóellenes politikai közvélemény” kialakulásában.
A padlóra vetített és játékosan nagyítható képeknek betudhatóan interaktív kiállításról mégis a Fájdalom szobrának tanulságos történetét visszük inkább magunkkal. A hatalomváltás után, ’48-ban a Palatinus strand elé került, immár semlegesített jelentéssel és címmel: Napfürdőző. ’67-ben egy raktárban kötött ki, hogy 2000-ben Debrecenben Trianoni emlékműként szülessen újjá. Ha Márai ma élne, minden bizonnyal erről írna regényt.
