Válságos várossziluett
Ők viszont a spontán turistaösztönnek megfelelően követnék a Duna vonalát mint Budapest városképének természetes tengelyét – meg talán hallottak valamit arról a csodaszép Vásárcsarnokról is. Mert ha pesti városképről van szó, hiába jelenik meg a mi lelki szemeink előtt az a kis finom folyószűkület a Parlamenttel és Lánchíddal (képzeletben mindezt természetesen a Margit hídról nézzük), bizonyos részeiről nem veszünk tudomást. Ilyen a pesti Duna-part déli része is az Erzsébet és a Szabadság híd között, amely 65 éve a középkori város déli, belgrádi kapujáról kapta a nevét.
Itt nincsenek különösebben nevezetes épületek, viszont ez maga a jellegzetes budapesti várossziluett egy darabja. Sokszor jöttek ide filmesek ezért a panorámáért, de Steven Spielberg éppenséggel azért választotta a 17. számú ház harmadik emeletén lévő egykori napfényműtermet, mert a München című filmben ide, egy párizsi rejtekhelyet alakító lakásba akarta elrejteni izraeli kommandóját.
Jellegzetes és árulkodó ez a zárt házsor a változó tetővonalával: két szélén nagyobb épületek állnak, amelyek századfordulós, alacsonyabb régieket fognak közre. Nekünk ez maga a változatosság, a külföldiek viszont éppen ebbe a mi változatosságunkba látják bele a házaknak azt a sokak által irigyelt, eklektikus budapesti egységességét. Ebbe sokszor – kissé romantikusan – azt a lepusztultságot is beleértik, amelyet viszont mi azért nem veszünk észre, mert már annyira hozzászoktunk. Jut ebből ide is.
Az elhúzódó válság a Belgrád rakpartot is megérintette, vagy még pontosabban: kallódó, elhagyott épületeket hagyott maga után. Új beépítést itt soha nem engedtek, sokan megpróbálkoztak viszont korábban a tetőterekkel. Az első botrány ebből még a nyolcvanas években robbant ki, amikor a 25. szám alatti óriás tömb tetejét építették túl látványosan át – ezt az elülső részt ma is szürke pala borítja az amúgy cserepes házon. Máshol háborús károkat pótoltak, vagy később – a beépítési engedély birtokában – egész szintet húztak fel, esetleg kutyaól ablakokkal hintették be a tetőt – de mindez távolról szerencsésen beleolvad a tetőrengetegbe.
Ha dél felé haladunk, a 24.-ben jön a kisgazdák egykori székháza, amely Torgyán letűnése óta (úgy tíz éve?) gazdátlan és pusztul: az ablakok beverve, a további behatolásokat pedig keresztbe rakott deszkákkal próbálták megakadályozni. Mellette működik a külföldi honlapok által is nyilvántartott melegbár, a Capella, és lejjebb hozzájuk kapcsolódik a rakpart másik kirívóan gazdátlan/félbehagyott épülete, a 9-es szám alatt. Itt, a világörökség közepén, a többiekhez képest keskeny ház három szintje fölé lassan tíz éve húzott fel a Capella tulajdonosa (természetesen engedély nélkül) egy vállalhatatlan fém-üveg kasznit, sőt az udvart is lefedte, továbbá kimélyítette az 1895-ben épült eklektikus épület pincéjét.
Többszörös per és bontási engedély is van, de azóta sem történt semmi, minden ugyanúgy áll, ahogy akkor félbemaradt. Pontosabban az erkélyek alól és a faldíszekből komoly vakolatdarabok hullottak alá, az engedély nélküli felépítmény alatt láthatóan ázik minden, de kötnék fogadást rá, hogy az ecseris madárkalitkára emlékeztető fémszerkezet megéli itt a tizedik születésnapját is. (Ez a gányolt ideiglenesség még akkor is botrányos itt, ha látszik: a két szomszédos ház is magasabb lett a hosszú évtizedek során.) A Havas utcai kereszteződés túloldalán viszont nem botrányos, hanem nevezetes épület áll. Az 5. ma a Fővárosi Nyomozó Főügyészség székhelye, de egykor a bomba teremtette foghíjra maga az Államvédelmi hatóság építkezett – pincéjében börtöncellákkal.
A 2. számú házban lakott a ma már vitatott megítélésű népbiztos és filozófus, Lukács György, egykori lakásában ma is működik a Lukács Archívum. Így lassan mi is kiérünk ahhoz a bizonyos Vásárcsarnokhoz, ahol a néhai Thatcher miniszterelnök vásárolt paprikafüzért, és ahol lassan elkészül a négyes metró egyik leglátványosabb állomása. De ha visszanézünk, a fővárosi látkép egyik legfontosabb darabját látjuk. Úgy, ahogy: tetősziluettel és romokkal, mégis budapesti identitásunk egyik hordozójaként, egy kiemelten látványérzékeny szakaszon. Úgy, ahogy 150 év történelme komponálta össze, egyetlen látvánnyá.
