Magyarország a szabadság földje

2013-09-06

Úgy duzzasztja a kifakadni készülő megállapítás, hogy mindjárt szétpukkad. Az előbb még úgy tűnt, hogy sikerül elfojtani és lenyelni, mert félő, hogy felesleges akadékoskodásnak tűnik. Okvetetlenkedés, melyre senki sem kíváncsi: jobb az ilyet visszatartani. Ám egy óvatlan pillanatban mégis kiszakad: „A gulyás ma igazából egy leves.”

Le- és elnéző mosollyal, hanyagul odavetve, mégis tudálékoskodva védetik meg a magyar gasztronómia a Berliner Zeitung kantinjában ebédelni készülő újságírók előtt. Teljesen feleslegesen. Mert az étkezőben álló vitrinben unatkozó, rengő szafttal leöntött sertéspörköltből és galuskából kevert adag „Gulasch auf Szegediner Art”-ról alighanem mindegyikük tudja, hogy legfeljebb a játék kedvéért azonosítható magyar névadójával. A tömör megjegyzés mégsem bizonyul hiábavalónak. Mágikus kulcsként nyitja meg a társalgást. Magyarországról. De nem erről, hanem arról: a „legvidámabb barakkról”. Örömteli elképedéssel néznek egymásra. Mintha egy közös titokra csodálkoznának rá. Pedig csak egyszerre feltűnt nekik, hogy mind keletnémetek, negyvenévesek elmúltak, de az ötvenet még nem töltötték be, és késő kamaszkoruk legszebb napjait a nyolcvanas években a magyarországi nyaralásokon élték meg.

Országomat egy farmerért

Egyszerre kezdenek mesélni. A Gellért Szállóról, bakelitekről, forrónadrágokról, soha nem látott szabadságról. Jens Blankennagel, a lap Brandenburg rovatának szerkesztője túlkiabál mindenkit. Állkapcsa kopaszra borotvált koponyába szalad, szemei vidoran csillognak. Enyhe berlini dialektusban emlékezik a magyarországi stoppos kirándulásokra. – Naponta legfeljebb 25 márka értékben válthattunk forintot. Ez egyébként sem volt sok pénz, de hameggondoljuk, hogy gyakorlatilag bevásárolni mentünk Budapestre! Diákként egész évben arra spóroltunk, hogy Magyarországon megvegyük azokat a ruhadarabokat és lemezeket, amiket az NDK-ban nem lehetett kapni. Minden utunkon beruháztam legalább egy Levi’s farmerra, egy pár fekete tornacipőre és néhány bakelitre. Az első Pixies-albumomat is Pesten vettem – meséli elérzékenyülve. – Profi csempészek módjára kellett átjuttatnunk a pénzt a határon, mert nagyon szigorúan ellenőriztek minket – teszi hozzá. Jens Blankennagel és útitársai szemében Budapest csillogó világváros volt.

Csempészett kultúra

– Hogyan is költhettünk volna szállásra, amikor félre kellett tennünk könyvekre és lemezekre? – kérdezi Lars Reimann, a Berliner Zeitung fotóriportere, miközben felidézi, hogyan ébresztették őt és barátait a hajnalban járőröző magyar rendőrök, ha közterületen tértek nyugovóra. – Elég volt egykét erélyes ütés a gumibottal, és már ott sem voltunk – összegzi a módszert, és nagyot kortyol az ölébe támasztott búzasörbe. Mosolyogva mesél, és úgy fúrja tekintetét a berlini Marzahn-Hellersdorf negyed díszkertjének fái közé, mintha onnan várná felsejleni a majdnem harminc évvel ezelőtti nyaralások emlékképeit. 1986-ban, tizenhat évesen járt először Magyarországon. – Nem bírtunk betelni azzal, amit Budapesten láttunk: úgy gondoltuk, a szabadság országába csöppentünk. Oda, ahol az emberek azt csinálnak, amit akarnak, és ahol a zenétől a könyvekig bármit be lehet szerezni, aminek meg tudod fizetni az árát – idézi fel a nyurga kamasz naivan lelkes ámulatát. Annyira beleszeretett az országba, hogy magyarul is megtanult, bár egykori nyelvtudása néhány szót kivéve mostanra szétfoszlott. Pénzük nekik sem volt, ám mivel az NDK-ban uralkodó kulturális éhínség idején nem térhettek haza üres kézzel, időnként megesett, hogy a könyvesboltból kilépve a megvásárolt kiadványokon túl táskájukba csúsztattak egy-egy kifizetetlen kötetet: így tettek szert a Jules Verne-sorozat mellett például egy „Freud-összesre” is.

Omega: Perlen im Haar

Soha senki nem tudja biztosan, hogy éppen merre jár: Mathias Raabe, a Berliner Zeitung helyi rovatának egyik szerzője többnyire csak délutánonként tűnik fel a szerkesztőségben. Viharosan érkezik, határozottan csapja le maga mellé a holmiját. Mindent mindig ugyanoda, ahová előző nap dobta. Aztán nem beszél senkivel, munkához lát. Hogy miről ír éppen, csak a másnapi lapból derül ki: az Alexanderplatz átépítési terveiről, neonáci felvonulásról, szemétégetésről. Nem sokkal múlt ötvenéves. Csak akkor kérdez, ha a többedik német helyesírási reform miatt elbizonytalanodik valamelyik szó írásmódjában. Majdnem egy hónapja ült szótlanul a szomszéd asztalnál, amikor – ki tudja, mitől? – úgy döntött, ideje beszélgetni. – Joseph Laux, Janos Karatsoni, Karoli Frenreisz. Állandóan LGT-koncertekre jártunk. – kezdi halkan. – Ki is volt még? Ja, igen, persze! Gabor Presser. Ő egyébként roma, ugye? Lemezeink is voltak tőlük, de még mennyi – mosolyodik el tűnődve. Minél több név jut eszébe, annál élénkebb. – „Zuza Koncs”-ot is sokat hallgattunk – töpreng hangosan, nem törődik a kétjegyű betűkkel.

– De szerettük őket! Janos Kobor, ő az Omegában volt. Kívülről tudtuk a szövegeiket. A németül felvett albumuk CD-n is megvan. – teszi hozzá, majd halkan énekelni kezdi a Gyöngyhajú lány refrénjét. –Úgy tartottuk, hogy Magyarország a szabadság földje, ahol az emberek nyitottak, szabadon gondolkodnak, és nem ismernek lehetetlent – meséli. Hirtelen elhallgat. Megváltozik a pillantása. Kutató arckifejezéssel fürkész, pontosan úgy, mint előtte Jens Blankennagel, Lars Reimann és a nosztalgikus ködben ejtőző szerkesztői kollektíva. Valami nem hagyja nyugodni őket. Értetlenkedve, mégis óvatosan puhatolózva, mintha egy kényes ügyről faggatóznának, történeteik végéhez érve ugyanazt kérdezik mindannyian: – De mondd, mi van most veletek?

DEKADENS VÁROS

A Váci utca egyet jelentett az örökké átkozott nyugati dekadenciával. Lenyűgözték őket a háborúban is épen maradt épületek múltidéző falai, a hidak, a Duna, s partján a tekintélyt parancsolóan terpeszkedő Parlament. A magukfajta hosszú hajú, bőrszandálos stopposokat jobban vonzotta az egri borvidék, mint a Balaton: oda csak a nyárspolgári, felvágós nyugatnémet turisták jártak, akiket ők, belevaló „oszik” szívből lenéztek. Legsötétebb üzelmeiket Pest belvárosában intézték, ahol a megfelelő kapualjakon befordulva tucatjával vásároltak be bakelitekből. Tudták alaposan meg kell vizsgálniuk a korongokat, mielőtt megveszik őket. Szerencse volt, ha a borítón feltüntették, milyen hosszú az adott album, mert így a barázdákból nagyjából kiolvashatták, tényleg az állított zene van a lemezen. Máskülönben előfordult, hogy átvertek őket, valami vacakot csúsztattak a Rolling Stones-tokba.