A földön futó színészek
Helyi művészek a thaiföldi igazságügyi minisztérium megbízásából egy kampány keretében rablási jelenetet adtak elő a nyílt utcán, mégpedig azért, hogy az embereket arra buzdítsák: ha őket is megtámadják, kifosztják, ne érezzék a helyzetüket reménytelennek, forduljanak jogorvoslatért a kormány illetékes szerveihez.
Csakhogy az utcaszínházi előadás olyan élethűre sikeredett, hogy egy közelben tartózkodó rendőr a rablót alakító színészt haladéktalanul üldözőbe vette, és kis híján intézkedés alá vonta. És most, hogy ismét a hazai utcaszínházi műfaj állapotáról írunk, csaknem hasonló eset történt Budapesten. A Független Színház a napokban a mélyszegénységről, korrupcióról szóló Peer Gynt-értelmezését egy nyílt színi előadáson mutatta be a Gellért-hegyen. Kevésen múlt, hogy ez az előadás sem úszta meg kéretlen beavatkozás nélkül.
Egy-egy veszekedősebb jelenetnél a közelben sétáló külföldi turisták már-már a bajba jutott színész védelmére keltek, amikor világossá vált számukra, hogy csupán utcaszínházi előadásról van szó, a jelenet szemlélői pedig nem gyáva járókelők, hanem nézők. Ideális esetben ilyen az utcaszínház: hatásos, erős, közvetlen, hiteles. Ha meg mégsem így érzi a néző, akkor sarkon fordul és távozik. Az utcaszínház tehát a néző és a művész oldaláról is fölöttébb őszinte és szabad.
Ahogy egyszer Szász Zsolt bábtervező, az utcaszínházak világának nagy ismerője mondta: „Az utcaszínház a szabad megnyilatkozások terepe, ezért diktatúrában nem is működik”. Valóban, a rendszerváltozás előtt csak néhány társulat próbálkozott effélével: a Csepeli Utcaszínház, a Térszínház és Merő Béla műhelyei. Az 1980-as évek vége felé, a társadalmi mozgolódások időszakában jöttek aztán újabb csoportok, a Maskarás együttestől a pécsi MárkuZínházon, a győri BAB Társulaton, a MéG Színházon át a Ládafia vagy a Hattyúdal Színházig.
Egyre több bukkant fel közülük a rendszerváltozás után az utcai rendezvényeken, a szaporodó fesztiválokon, mintha ezek a csoportok egy kicsit a szabadság jelképei is lettek volna. És még valami felbukkant: a támogatás. Dózsa György, az évente megrendezett legnagyobb hazai utcaszínházi találkozó, a nyírbátori Szárnyas Sárkány Hetének főszervezője meséli: akkoriban volt is nagy felbuzdulás, a lehetőségek birtokában új darabok, új társulatok születtek, saját útjukat kereső színészek jelentek meg az utcaszínházi társulatok környékén. A művészek utaztak Európában, sőt még azon túl is, ezzel párhuzamosan Nyírbátorban is nagyon sok külföldi társulat mutatkozott be – a fellépők fele ilyen volt.
Tömöry Márta dramaturg, bábdramaturg, színháztörténész azt mondja: a XX. század végén, a rendszerváltozás környéki Magyarországon volt igény a hagyományok, így a mutatványos világ, a komédiások, utcaszínházasok, népi játékok, bábos hagyományok felélesztésére. Az emberek rájöttek, hogy szükség van az addigiaktól eltérő, hagyományos ünnepekre is, és ezeken az ünnepeken különösen sok utcaszínházi produkció volt látható. Az életről, halálról, szerelemről, kultúráról szóló előadások szép elegyét mutatták az éneknek, a táncnak, az ügyességnek; bábosok, akrobaták is dolgoztak a színészek mellett. A gólyalábasok, kikiáltók az eseményről adtak hírt, a bábosok, az utcaszínházasok meg végre közvetlenül szóltak az emberekhez, akár kritikát is megfogalmazva.
A nézőknek tetszett ez a közvetlenség, a kézműves színházcsinálás, amelyben felcsillant a romlatlan ősiség. Az utcaszínházak a fesztiválok állandó és népszerű résztvevői lettek. Ám, ahogy Dózsa György említi, az elmúlt években mintha nem gazdálkodtunk volna jól azzal a lehetőséggel, amit ez a hirtelen jött népszerűség kínált. Fogyott a pénz, a támogatás, és nem használtuk ki, hogy ez a műfaj lényegében házhoz megy, és képes rá, hogy betöltse a beavató színház szerepét, merthogy nagyon sokan először az ingyenes utcai mulatságokon találkoznak színjátszással. Valamint rendelkezik azzal az előnnyel is, hogy éppúgy meg tudja szólítani a kisgyereket, mint a többdiplomás professzort, noha mindkettő más értéket fedez fel benne.
Bár elvétve azért rendeznek a nyírbátorin kívül egyéb utcaszínházi találkozókat is, manapság egyre kevesebbet, így maradnak a fesztiválok, köztéri mulatságok, marad a Szárnyas Sárkány Hete, a Művészetek Völgye, a Vidor Fesztivál, és marad a Sziget Fesztivál, amelynek egyik legnépszerűbb programhelyszíne idén is az utcaszínházak számára kijelölt terület volt. Ebben az esztendőben 16 társulat érkezett, volt köztük gólyalábas, utcazenészcsoport, kintornás, óriásbábos és több színházi produkció. Az előadók főleg külföldről jöttek. Borsa Kata, a Sziget Fesztivál utcaszínházi előadásainak programfelelőse azt mondja, Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban, Belgiumban számos utcaszínházi fesztivált rendeznek, főként ezeken lehet kiválogatni a fellépőket.
Igaz, ezek az országok rendelkeznek azzal az előnnyel, hogy náluk nem volt több évtizedes törés ebben a műfajban, mint nálunk a szocializmus időszakában. Azt mondja, annak, hogy nálunk mára megint viszonylag kevés az efféle társulat és előadás, több oka is van. Egyfelől a pénzhiányos időkben az utcaszínházasok közül nagyon sokan taktikusan kezdtek gondolkodni, azaz csak akkora léptékű produkciót hoztak létre, amekkorára volt igény, és amekkorát kockázat nélkül meg tudtak csinálni, másfelől a támogatók ebbe a bizonytalan világba nem szívesen fektetnek, és persze a művészeknek élniük is kell valamiből. Mindezek ellenére az utcaszínház él és lélegzik. Hogy pontosan milyen állapotban van, arról a héten zajló nyíregyházi Vidor Fesztiválon kaphatnak képet az érdeklődők.
