Sikoly a páholyból
Így került most sor augusztus végén az Edvard Munch születésének 150. évfordulóján rendezett két oslói tárlat bemutatására. Azért kettőre, mert az emlékezést megosztották két nagy intézmény, az ottani Nemzeti Galéria és a Munch Múzeum között. A mester munkásságának első, klasszikusabb részét, körülbelül 1904-ig bezárólag a Nasjonalgalleriet mutatja be, a második felét pedig a művész nevét viselő modern múzeum.
A páros kiállítás minden idők legnagyobb Munch-összefoglalása, 270 festménnyel. A Nemzeti Galériában például megpróbálták rekonstruálni Munch Életfríz címmel a századforduló tájékán bemutatott tárlatait, vagyis keret nélküli képekkel, mintegy képfolyamként, a festő szavával élve „fríz”-ként, mutatják be a festői termését, legalábbis a központi teremben. Még a Sikolyt is megfosztották mértéktelen dicsfényétől, és mint egyszerű közkatonát visszasorozták a Munch-frízbe. Egy rendszer része lett ismét, mely az élet és a szerelem négy stációját jeleníti meg: a bimbózás, a virágzás, a szorongás és a hervadás idejét. Olyan művek, mint a Pubertás (1894–95), a Madonna (1893–94), a Vámpír (1895) vagy a Hamu (1894), melyek szinte egyszerre születtek, más-más szakaszait képviselik a fríznek. A Sikoly (1893) például a szorongás képei között kapott helyet. De hát Munchnél a virágzásban is ott a vég, és az élet fája is a halálból fakad: ahogy azt az Ádám és Éva című képén megjelenítette, melyet mintegy összegző műként állítottak a sorozat végére. Munch naplójegyzetei jó alapjául szolgálnak a film narrációjának. A beteg gyermek (1885) című kép kapcsán felidéződik, hogyan élte meg, amikor a tüdőbaj elvitte előbb az anyját, majd az egyik lánytestvérét. Naplósoraiban megelevenednek a baljós szerelmek, és persze közben 1889-től néhány párizsi év, melyeknek hatására Munch megtalálta a stílusát. A Sikoly keletkezésének kapcsán szintén a naplóját idézik, miszerint egy sétája közben – ahogy azt kis, tévéjátékszerű jelenetben fel is dolgozzák –, ez a Christiana (Oslo) fölötti magaslaton, a természet látványa által kiváltott belső sikoly volt.
Hosszabban időzik a film a Lányok a hídon (1901) című festménynél, amelyet a legkedveltebb Munch-képnek mondanak (míg a Sikoly viszont a legismertebb). Kár viszont, hogy a kép „folytatásáról”, az Asszonyok a hídon című festményről egy villanást se látunk, pedig ott volt az is a kiállításon. Ezen a ponton a mozitárlat egy nagy hátrányát is meg kell említenünk: a 270 kép közül talán ha harminc-negyven kap külön figyelmet, a többieket csak a háttérben látjuk, például míg a kurátorok – Mai Britt Guleng és Nils Ohlsen – beszélnek.
A film kétharmadánál aztán átsétálunk a Nemzetiből a Munch Múzeumba, ahol egy 1926-os önarckép fogad. Ez már nem a klasszikus Munch. A festő, túl egy idegösszeomláson (1909), túl a századforduló szimbolizmusán, a halálsejtelmeken, mintha az élet felé nyitna: tájképeket fest, stílusa előbb a francia vadakéhoz hasonul, majd az expresszionizmus útjait követi. Még olyan hatalmas, életreményt sugárzó alkotásokra is vállalkozik, mint a christianai egyetem aulájába 1916-ban festett pannók (ide is betérünk egy kis kerülővel). Az egyik legemlékezetesebb kiállításrészlet a zöldmintás szoba: itt állítják ki Munch Németországban, Warnemündében festett, fauve-os bordélyházsorozatát, melynek szinte összefoglalása a Marat halála (1908), a pusztító nőiség végső megfogalmazása.
Az „igazi” Munchot mintha az utolsó, öregkori képekben kapnánk vissza (szinte az ötven évvel korábban készült festményeinek halálarcát látjuk például az 1943-ban festett Önarckép az óra és az ágy között című festményén), amikor a németek megszállta Norvégiában az „elfajzott” művészet képviselőjévé nyilvánítják.
Nem mondhatom, hogy a Ben Harding által rendezett kiállításfilm nem adott viszonylag kerek képet a festőről. Néha még egészen közel is ment a képekhez a kamerával, ahogy én is szeretek, hogy lássam az ecsetkezelést, a festmény anyagát (például a Sikolyon megmutatta a madárürülék nyomokat, annak bizonyítékául, hogy Munch szerette kissé a természettel megdolgoztatni a képeit). Mégsem kiállítást láttunk itt – úgy éreztem –, hanem egy ismeretterjesztő filmet a Spektrumon. És míg egy koncertközvetítésen megkapjuk a darabot az utolsó hangig, a mozitárlatokon, úgy tűnik, csak a fő tételeket. Mégis: egy sztárkiállítás áráért. Igaz, mellékelnek hozzá szakértői véleményt, tévéjátékszerű betétjeleneteket, és a derekunk sem fárad el a másfél órás tárlatvezetés végére.
