Száz év impresszionizmus
Lénárdot – inkább csak Lévy nélkül – persze a saját kora nagyon is ismerte. A Németországban született, de tanulmányait már Pesten kezdő, harminchatban Budapesten meghalt grafikust, hazai művészcsoportok és egyesületek alapító tagját e művészet vezető egyéniségei között tudta a két világháború közötti kritika, sőt már az első előtti is. Legfeljebb azt nem sikerült lapzártáig kiderítenem, mi lehetett az Elek Artúr említette „egyéb hivatása”, amely mellett (közben) rézkarcait és litográfiáit készítette.
Az első emeleti kamarakiállítás más különlegességeket is kínál. Egyebek közt azt a nem mindennapi akvarellremeklést, amellyel az angol-francia vagy francia-angol Bonington tengerpartja fogad rögtön a bejáratnál, és amelynek égkék átmenetei, tökéletes nagyvonalúsága meg tökéletes aprólékossága egyből megmagyarázza, miért halt meg már elismert mesterként a mindössze huszonhat évet élt festő 1828-ban. Bonington lapja az angol szekció része, amely utóbbiban megtalálható az a William Leighton Leitch is, akitől a mi Barabás Miklósunk a vízfestést köztudottan eltanulta. Az angol festő alighanem mindössze ezzel a ténnyel marad meg az egyetemes művészettörténet emlékezetében, de tavas-hegyes tája igényes, akárcsak a tanítvány korai velencei vedutája, amely a Salute-templom kupoláját és a Dogana tornyocskáját szorítja kissé össze, hogy a kompozícióba beleférjen.
Az évszámokból és a nevekből eddig is kitetszhetett az alkalmi gyűjtemény koncepciója. A válogatás azt a közismert művészettörténeti tételt tárgyalja újra és teszi élvezhetően érthetővé, hogy az impresszionizmus históriája korántsem a Reggeli a szabadban botrányával kezdődik, hanem sokkal bonyolultabban és sokkal korábban. Hogy meddig tart ez a történet, azt Földi Eszter és Hessky Orsolya szerencsés határozottsággal lezárja kilencszázhússzal, ha nem tennék, bizonytalan és nem kristálytiszta vizeken sodródhatnának napjainkig. Sokkal komolyabb feladat azt bemutatni – kivált grafikában –, hogy hányféle technikai, szemléleti, erkölcsi és magatartás-előzménye volt annak, hogy az impresszionizmus úgyszólván törvényszerűen megszülessék.
A legnagyobb csábító alighanem a vízfesték volt. Ha meggondoljuk, hogy fentnevezett Richard Parkes Boningtont a história abban a sem angolul, sem franciául nem nagy tisztelettel kiejtett „trubadúr művészet” kategóriában tudja, amelyet a tizenkilencedik századi késő-buzgó romantikára használnak, a dolog egyből világossá válik. Bonington, ha olajjal festett, III. meg IV. Henriket festett, nagyköveteket sok korhű brokáttal és karddal, régi mesterek modorában, de mindez egyszerűvé és üde-természetessé egyszerűsödött, ha papírt és vizes tálkát rakott maga elé. A történelemlecke és anekdota tájélménnyé tisztulása, a figurák, s kivált az irodalmi tanulságok eltűnése sorra tetten érhető. Munkácsy fasora dús, hangulatos, klorofillillatú, mert alakjai távolodnak az akvarell-elmosódottságba, Székely Bertalan temperája kolorista remekmű a felhőknek szánt szekcióban, hogyne mutatna hát az impresszionista szabadság felé Paál László ceruzarajza, amely, mint legtöbbször, néptelenül emberi.
Természetesen jelen van az „igazi impresszionizmus” is. Ha kevesellnénk a francia nagy neveket, ott a német Liebermann, a vagy angol, vagy amerikai Whistler, leágazásként pamacsdámáival Bonnard. Csupa olyan remekművel, amelyek az izmus javát is, azt a rendezői állítást is reprezentálják, miszerint az impresszionizmus a stílusjegyeken túl szemléletés témaforradalmat, ha tetszik, más erkölcsöt is jelent.
A kamaratárlatot ugyanis a földszinti nagy impresszionista bemutató kísérőrendezvényének szánták, és az is lett. Példát mutat abból, miként lehet kevésbé sztárolt műfajokkal, de jól válogatott remekekkel, értelmező katalógussal és tagoló fejezetfeliratokkal – de kivált véghezvitt koncepcióval – élményteli, tartalmas időszaki gyűjteményt komponálni.
