Pazar kínálat a Lidón
A mustra közepén már egyértelműen látszik, hogy az utóbbi évek legjobb szelekciójával van dolgunk, az pedig kifejezetten a sors iróniája, hogy a kritikusok és a szakma szerint is a legkönnyedebb film emelkedik ki egyértelműen a mezőnyből: ez a Stephen Frears rendezte Philomena. Az igaz történet egy Philomena nevű ír, hívő katolikus asszony története, akit zárdába adnak, miután fiatalon terhes lesz. A fiát az apácák elveszik tőle, és eladják egy amerikai házaspárnak.
Philomena ötven évvel később nem bírja tovább, és egy újságíró segítségével útra kel, hogy megkeresse a gyermekét. Sikerrel járnak, a nyomára akadnak, de kiderül, hogy tíz évvel korábban elhunyt AIDS-ben – igaz, még a halála előtt kereste az anyját Írországban, de az apácák mindent letagadtak. A forgatókönyvet is jegyző producer és főszereplő Steve Coogan azzal érvelt a sajtóbeszélgetésen, hogy ezt a történetet mindenképpen el kellett mondani, de csakis humorral fűszerezve, hogy elviselhető legyen.
A címszerepet játszó (nem mellékesen: letaglózó alakítást nyújtó) Judi Dench a forgatás előtt találkozott Philomena Leevel. Ha nem ismerte is meg a szó szoros értelmében, de „elkaphatta” a személyisége esszenciáját: igen pozitív emberrel találkozott, akinek a történtek ellenére sem ingott meg az Istenbe vetett hite. A sajátos humoráról ismert Stephen Frears rendező széles mosollyal csapta le a szerinte túlságosan komoly kérdéseket. Mint mondta, a katolikus egyházat nem akarja „lebontani”, de annak nagyon örülne, hogyha a pápa megnézné a Philomenát.
Hogy minden tréfa mögött tulajdonképpen ott rejlik maga az igazság, az is bizonyítja, hogy ez a film szervesen kapcsolódik A királynő című korábbi művéhez, amelyben ugyancsak elegánsan és szinte láthatatlan finomsággal „fúrta a rendszert”. A Philomena máris a velencei mustrával kezdődő díjszezon óriási favoritja. Sok más fontos elismerés mellett óriási esélyese a jövő évi Oscar-versenynek, az elemzők szerint nagyobb diadalt arathat, mint A király beszéde – egyszóval akár mindent vihet. Ennek ellenére senki sem lepődne meg azon, ha végül a patinás velencei elismerés egy sokkal több „művészi” elemmel dolgozó alkotásnak jutna.
Hasonlóan csak szuperlatívuszokban lehet szólni a japán animációs nagymester, Hayao Miyazaki The Wind Rises című legújabb – és mint vasárnap kiderült, egyben utolsó – művéről. Az egyébként a fesztivált is lemondó művész Tokióból üzente meg, hogy felhagy a professzionális filmkészítéssel. Szomorú filmtörténeti pillanat, amikor a legnagyobb bejelenti, hogy nincs tovább. De a keserű pirulát segít lenyelni, hogy ezt egy gyönyörű és lenyűgöző alkotással tette. A The Wind Rises Jiro Horikoshi repülőgép-tervező (ő álmodta meg a második világháborús japán vadászgépeket) életét eleveníti fel: a munkamániáját, a tragikus szerelmét, miközben Japán akkoriban közismerten baljós és paranoid politikai atmoszférájával is szembesülünk.
Persze ez a film is attól jó, mint Miyazaki összes többi műve, hogy ott rejlik benne a fantázia és megannyi álomszerű jelenet, a képkockákat áthatja a finom líraiság és egy óriási művész életszeretete. Terry Gilliam is ismét formában van, a The Zero Theorem című moziját megelőzte a híre: a lapok csak úgy cikkeztek róla, hogy ez lesz a rendező úgynevezett Orwell-trilógiájának a befejezése, a Brazil, a 12 majom és a The Zero Theorem egyfajta egységet alkot majd. Ezt a látottak alapján semmiképpen sem cáfolnánk. A mű középpontjában a meghökkentő nevű Qohen Leth áll (Christoph Waltz jó, mint mindig), a hacker, aki a virtuális világban próbálja megfejteni az emberi lét értelmét. Ebben a magányos missziójában igencsak megzavarja, hogy egy zseni tini mellé osztják be, akárcsak az, hogy szerelmi viszonyba kerül egy nővel mind valóságos, mind virtuális szinten. Persze szavakkal nagyon nehéz leírni azt a vizuális élményt, amelyet Gilliam megálmodott, majd vászonra applikált.
Ha nem volna elég, hogy a történetvezetés legalább annyira abszurd és játékos, mintha csak a Monty Python világából merített volna ihletet – csak itt éppenséggel drámát épít, nem komédiát –, ott van még az is, hogy Gilliam elképesztő mennyiségű abszurd jelenséget kódolt a képekbe. Egy őrült világot látunk – nem is kicsit őrültet. A jövő Londonjában játszódó filmet egyébként Bukarestben forgatták. Gilliamnek nincs ellenére a trilógia háttere, mivel így sokkal mélyebb és intelligensebb kontextusban lehet vizsgálni a The Zero Theoremet – derült ki a hétfői velencei sajtótájékoztatón. Ahogy fogalmazott, a Brazil annak idején sci-finek számított, de mire a Theoremmel elkészültek, a jövő rabjai lettünk, mielőtt még elkaphattuk volna.
Noha Gilliam nem tartja magát afféle kockafejű geeknek, ő maga is ijesztőnek élte meg azt a jelenséget, hogy ha leül egy számítógép elé, akkor az milyen hamar és intenzíven képes beszippantani. „Aggódom. Párbeszédet akarok gerjeszteni a virtuális élet veszélyeiről, hogy elemezzük, mit is jelent ma embernek lenni” – hangsúlyozta a kifejezetten jókedvű rendező, hozzátéve, hogy ezen túlmenően semmilyen, magyarázatot követelő kérdésre nem válaszol, inkább mindenki gondolkodjon egy kicsit. Annyit azonban még elejtett, hogy a szerelem nagyon veszélyes dolog, az emberek csak megsérülnek miatta, aztán bezárkóznak egy életre. A maga részéről senkinek sem ajánlja. Mi tagadás, bölcs ember.
Harry Potter a legnagyobb sztár
A minőségi színjátszást Judi Dench hozta el a Lidóra, a sikoltozó fiatalok tömege viszont az ifjú Daniel Radcliffe-et ostromolta meg. Az egykori Harry Potter a John Krokidas rendezte Öld meg kedveseid című, a párhuzamos Venice Days nevű programban vetített mozival érkezett, melyben a fiatal, az életet épp felfedező Allen Ginsberget alakítja. A beatnemzedék megszületését bemutató mű egyik legnagyobb erénye, hogy megteremtette Daniel Radcliffe-et mint drámai színészt. Persze a Lidót ellepő fiatalokat ez annyira nem hatotta meg, ők még Harry Potter miatt jöttek, és ahol tudtak, megpróbáltak a közelébe jutni.
Ha kellett, kerítésre másztak, ajtókat torlaszoltak el, és torkuk szakadtából üvöltöttek. Az olasz lapok szerint az ifjú színészre még a fesztiválpalota vécéjében is rátörtek, a sajtótájékoztatót pedig külön erőknek kellett megvédeniük a tizenéves paparazzóktól. George Clooney vagy Sandra Bullock sokkal nyugodtabban közlekedhetett a Lidón. Radcliffe azonban szemmel láthatóan jól tűri a tömeget: „Megszoktam ezt az őrületet, elvégre tizenegy éves korom óta ebben élek. De örülök, hogy a rajongóim velem maradtak, és támogatják az unortodox szerepválasztásaimat” – nyilatkozta. A film Magyarországon a miskolci Jameson CineFesten debütál, szeptember 19-én.
