Végső megoldás – villásreggelivel
A „házigazda”, Adolf Eichmann SS-főtiszt kínosan ügyel rá, hogy az 1942. január 20-ra meghirdetett találkozóról a meghívott náci vezetőkön kívül az ülést vezető SS-Obergruppenführer és Birodalmi Biztonsági Főhivatal-vezető, Reinhard Heydrich is a lehető legelégedettebben távozzon.
Így ábrázolja legalábbis a világtörténelem legfelfoghatatlanabb konferenciájának előzményeit a róla készült angol–amerikai játékfilm, Az összeesküvés, amelyből később az is kiderül, hogy ezen a tanácskozáson senki száját nem hagyta el a „gyilkolni” kifejezés. Holott a „zsidókérdés” Hitler által hónapokkal korábban eldöntött végső megoldásának kivitelezéséről beszéltek másfél órán át. A náci hierarchia második helyén álló Hermann Göring aláírását már fél évvel előbb megszerezte az előrelátó Heydrich, ezzel a szignóval legitimálta vezető szerepét a wannseei tanácskozáson. Szétosztatta a 14 tisztségviselőnek azt a listát is, amely a kiirtandó zsidók létszámát tartalmazta országok szerinti bontásban, és amelynek összegző rovatában 11millió ember szerepelt. Az ülés Eichmann által vezetett és később 30 példányban lemásolt jegyzőkönyvének egyetlen fennmaradt, 16. számú példánya szerint a funkcionáriusok a legtöbb időt a nürnbergi faji törvényeknek megfelelő áldozati kör meghatározásával töltötték. Részletesen jegyzőkönyvezték a vegyes házasságban élők besorolását, vagyis azt, hogy a zsidókkal frigyre lépett „németvérűeket” és gyerekeiket is a halálba küldjék-e.
Békésebb reggeliket is rendeztek ebben a házban. A XIX. század utolsó harmadában itt, a kis és a nagy Wannsee környékén pazar villanegyedet alakítottak ki maguknak a birodalmi fővárosból természetközelbe kívánkozó nagypolgárok. A későbbi náci konferenciának helyt adó palotát egy gyáriparos építtette, majd eladta egy spekulánsnak, akitől aztán maga Heydrich vette meg az általa vezetett Birodalmi Biztonsági Főhivatal nevében – méghozzá vendégháznak az Államrendőrség és a Biztonsági Szolgálat vezetői számára. A háború után a villába először a Vörös Hadsereg, aztán az amerikaiak kvártélyoztak be, majd használták a termeket a táborokat túlélt zsidó gyerekek ápolására, és itt működött egy darabig a szociáldemokraták pártiskolája is. 1960 körül a zsidó ellenálló és Auschwitz-túlélő történész, Joseph Wulf a fejébe vette, hogy a történelmi helyszínen nemzetközi dokumentációs és kutatóközpontot kell alapítani. Az ötletet Berlin akkori polgármestere, Willy Brandt is kiválónak találta, Wulf tervei mégsem valósulhattak meg. Nyugat-Berlin szenátusa a hetvenes évek elején még nem állott készen a háborús traumákkal való komoly szembenézésre. Wulf az elutasítás után nem sokkal, 1974-ben kiugrott berlini lakása ablakából. Az 1992-ben, a konferencia 50. évfordulóján megnyitott emlékhely, oktató- és dokumentációs központ gazdag médiatára máig az ő nevét viseli.
Nincs szüksége azonban feltétlenül olvasójegyre annak a múzeumlátogatónak, aki a saját szemével akarja látni a náci tisztviselők tömeggyilkos terveit. A ház állandó kiállításának legnagyobb termében, ott, ahol a konferenciaasztalt ülték körbe a kellemesen belakmározott Eichmannék, fénymásolva és lefóliázva ott sorakozik a protokoll összes oldala, a tanácskozást előkészítő levelezéssel és a résztvevők önéletrajzával együtt. Kimondott erőfeszítés, hogy az ember tekintete a sárga jegyzőkönyvekről ne kalandozzon néha a csupa ablak teremből a puttószobrokkal teli, pazar kertbe, pláne mögé, a Wannseen fickándozó vitorlásokra. Márpedig a kiállításrendezők azt szeretnék, ha a diák-, tanár-, hivatalnok vagy turistacsoportok az elejétől a végéig figyelmesen követnék a népirtás egész folyamatát.
A holokausztoktatás nemzetközi normái szerint ugyanis ma már a vészkorszakról szóló oktatást egyetlen intézmény sem 1942-ben kezdi, hanem jóval korábban. Akkor, amikor a náci propagandisták nemes arcélű árja nők és visszataszítóra karikírozott zsidó mágnások portréját festették közös plakátokra a kontraszt kedvéért, így hirdették Európa több országában a fajok alsóbb- és felsőbbrendűségét.
A Wannsee-konferencia Háza egyike azoknak az intézményeknek, amelyek a legrégebben támogatják a németországi kis- és középiskolásokat, egyetemistákat a múltjuk megértésében. Oktatási kínálatuk mára olyan hatalmasra duzzadt, hogy az iskolákkal való előzetes megbeszélés után egészen konkrét és testreszabott szemináriumot, tárlatvezetést vagy kutatónapot ajánlhatnak fel a jelentkező osztályoknak. – A felső tagozatosokkal kiscsoportos munkában dolgozzuk fel az állandó kiállítást: a gyerekek néhány órás felkészülés után egymásnak mutatják be a maguk választotta terem tablóit – magyarázza az emlékhely helyettes vezetője, a történész Wolf Kaiser.
Szakmunkástanulókhoz úgy próbálják közelíteni a témát, hogy megnézik velük, leendő szakmájuk képviselői hogyan szolgálták vagy éppen akadályozták annak idején a náci rezsimet a jogfosztásban, a kifosztásban, a gettósításban és a deportálásban. Mit főztek a szakácsok, milyen rendszerhű frizurákat nyírtak a fodrászok, mit kezdtek az eutanáziaprogrammal a nővérkék, és milyen dilemmák előtt álltak a rendőrök? Igyekeznek megértetni a gyerekekkel, hogy a tettes, az áldozat, az embermentő, a kollaboráns és a passzív szemlélő mind a történészek által utólag kreált kategória. Az egyes emberek tetteit pedig – nem csak a holokausztról tanulva – a maguk összetettségében, egyedileg kell megítélni. Nem kategóriákba passzírozva.
A foglalkozások persze csak részben szólnak a háborúról. A fiatalok a holokausztból kiindulva beszélgetnek saját bevándorló osztálytársaikról, diszkriminációról, antiszemitizmusról, a demokrácia természetéről, a média és a politikai propaganda manipulatív erejéről, vagyis a tudatos állampolgárság jelentőségéről: a saját felelősségükről. Érdekes módon azonban Wolf Kaiserék nem csak a kamaszok érzékenyítésébe fektetnek hatalmas energiákat. Rendszeresen képeznek (néha egész hetes workshopokon) németországi rendőröket, jogászokat, adóhivatalnokokat, sőt, az idegenrendészetben dolgozókat is, akik naponta bírálnak el menekültkérelmeket. Ahogy a szakmunkástanoncoknak kiírt képzéseket, úgy a felnőtteknek szólókat is a saját szakmájuk nemzetiszocializmus alatti történetével kezdik a ház munkatársai. – Izgalmas megfigyelni, és majdnem mindig ez történik –mondja Wolf Kaiser –, hogy a hét végére maguk a szeminárium-résztvevők fogalmazzák meg a kérdéseiket: mi mindent vonatkoztathatnának az 1944-ről tanultakból a saját munkájukra és gondolkodásmódjukra 2013-ban.
Wannsee a vásznon
Paul Mommertz könyvét használva 1984-re készült el Heinz Schirk rendező a Wannsee-konferencia című filmmel, amely a monte-carlói Ezüst Nimfán kívül többek között Chicagóban, Tokióban, Caracasban és Torontóban kapott díjakat. Frank Pierson angol–amerikai koprodukcióban született játékfilmjét, Az összeesküvést 2001-től vetítették a mozik. Állítólag a Heydrichet játszó, platinaszőkére festett Kenneth Branaghtól és az Adolf Eichmannt alakító Stanley Tucci tetemrehívással felérően hiteles játékától libabőröztek még a Hollywoodra amúgy szívesen pfujjogó német filmkritikusok is. A Wannsee-konferencia szerepelt a Holokauszt – A Weiss család története című, 1978-as amerikai tévéfilmsorozatban is, amelynek legnagyobb jelentősége, hogy vetítése hatására kezdődött el a náci múlt feldolgozása Németországban.
