De vajon mi lett emuzulmánok sorsa a továbbiakban? Erre és sok más, egy könyvismertetésben el nem férő kérdésre ad választ Berend Nóra munkája. A Cambridge University professzorának műve angolul már 2001-ben megjelent. A kutató azóta sok új eredményt ért el mind térben,mind időben kiterjesztett témájában. De nézzük a magyarul most megjelent munkát.

A szerző először is azt szögezi le, hogy az általa tárgyalt időszakban (1000–1300) a magyar királyság egy határvidéki társadalom (a kereszténység kapuja) volt a keresztény világ peremén, a katolikus-bizánci és a „pogány” kultúra metszéspontjában. „(...) a határvidéki lét hosszú távon fennmaradt, a X–XI. századtól a XVII. századig jellemezte a magyar társadalmat, jóllehet az ország keleti határairól eltűntek a nomádok, és helyüket az iszlám és az Oszmán Birodalom vette át.” Berend Nóra azt vizsgálja, hogy Árpád-házi királyaink miként kezelték ezt a határvidéki helyzetet a nem keresztény csoportokkal kapcsolatos politikájukban.

Amint a könyv alcíme is jelzi, a mű három csoport viszonyaival foglalkozik: a zsidókkal, a muszlimokkal, továbbá a „pogányokkal”, vagyis az istenteleneknek tartott kunokkal. A zsidók és a muszlimok (kálizok) egyaránt kis (legfeljebb néhány ezres) számban voltak jelen az országban. Ennek ellenére fontos szerepet játszottak a pénzügyi, illetve a kereskedelmi életben. A kálizok a XIII. század végén eltűntek, a kunok viszont az 1200-as évek második felében az ország népességének akár hét-nyolc százalékát is alkothatták. A politikai megfontolások kiemelkedő szerepet játszottak a nem keresztényeket védelmező politika kialakításában. Királyaink annak érdeké ben, hogy kiépítsék katonai és pénzügyi hatalmukat, megkönnyítették az olyan csoportok letelepedését és fennmaradását, amelyekről úgy vélték, hogy függő helyzetűek, és ezért lojálisak lesznek. Ennek érdekében kiváltságokat adtak nekik. A középkori Magyarország tehát befogadó ország maradt, a kultúrák és vallások találkozási pontja. Ahogy IV. Béla jellemezte, Magyarország kapu, amely kitárulhat vagy bezáródhat.

Hogy milyen bonyolult kérdések vannak e megállapítások mögött, azt jól mutatja a kunok helyzete. Mint ismeretes, ezt a török (kipcsak) nyelvű, a tatárok elől menekülő népcsoportot IV. Béla (1235–1270) telepítette le 1239-ben azzal a céllal, hogy a tatárok és a főurak elleni harcban hasznukat vegye. Sajátságos, egyben jellemző, hogy a kunok jobban ellenálltak annak, hogy hagyják el hajviseletüket és öltözéküket, mint a keresztségnek. Amikor IV. (Kun) László király (1272–1290) belenyugodott a kunok jogállásának a pápai legátus által követelt szabályozásába, és kötelezővé tette számukra a kereszténység felvételét, azt kérte a legátustól, hogy engedélyezze hajviseletük megőrzését. Ám nem csak a hajviseletüket őrizték meg. A kun elit például még igen hosszú ideig kaftánban és hosszú szárú csizmában járt.

E részletekben roppant gazdag könyv szerzője számos korábbi elképzelést megingat. Igen lényeges például annak megállapítása, hogy a zsidóság helyének elemzése a középkori Európában az államok fejlődésének dinamikájáról alkotott keresztény teológiai kép és a középkori társadalmi gyakorlat értelmezését is módosíthatja. Ebből is következik, hogy a mából visszatekintve a tolerancia-intolerancia fogalompár nem igazán alkalmas Árpád-kori királyaink „vendégekkel és jövevényekkel” kapcsolatos magatartásának jellemzésére. Berend Nóra szerint az elemzést az integráció-kirekesztés kérdésköre felé kellene tolni. A társadalmi kirekesztés és az integráció ugyanis nem egymást kizáró fogalmak. Mert a történelemben csak kivételes körülmények között létezett világosan körülhatárolt „mi” és „ők”, vagy éppen ellenkezőleg, egy harmonikus „mi” csoport. „A valódi kérdés – véli Berend Nóra –, amely nemcsak a múlt tanulmányozásában, hanem saját korunk és önmagunk szempontjából is releváns, az az, hogy az egyének vagy a csoportok milyen módon vesznek részt a társadalomban.”

Berend Nóra: A kereszténység kapujában
Attraktor, 374 oldal, 3900 forint