Nők keresik az élet értelmét
Persze a felszínen nincs baj, az esti, úgynevezett nyilvános gálavetítések zsúfoltak, a Mussolini által építtetett régi fesztiválkomplexum környéke kellőképpen fel van csicsázva, és a különböző olasz világmárkák komoly jelenléte kicsit feledteti az új palota kiszemelt helyén tátongó óriási lukat. Elég volt csak néhány bárral körülvenni, ahol jól fogynak az igen divatos spritzek, hogy ezzel is bizonyítsák, még egy építési területen is lehet világsztárokkal tömött nagyrendezvényt tartani.
Mivel a nyitófilm igazi delikát mű, Alfonso Cuarón Gravitációja, a média figyelme egyértelműen erre a filmre koncentrálódott. A produkcióról eddig az az információ terjedt el, hogy szüzséje szerint egy baleset következtében Sandra Bullock magányosan kering az űrben, de ez a kampányszöveg csak részben bizonyult igaznak. Szerencsére ennél sokkal többről van szó – az azért valóban elég merész lett volna, ha bő kilencven percen keresztül egy szkafanderben magányosan sodródó nő szenvedéseit és pánikrohamait látjuk, semmi mást.
Például a játékidő jelentős részében ott van vele egy tapasztalt űrhajópilóta, akit George Clooney alakít. Nem mellesleg egészen sok thrillerelemet használtak az alkotók, méghozzá igen eredeti módon: ebben a moziban a narratíva szinte háttérbe szorul, egyfajta karaktertanulmányt látunk helyette.
Ahogy Alfonso Cuarón rendező elmondta, az a koncepció született meg elsőként, hogy egy úgymond „buborékba zárt nő” személyiségének a változásait követik nyomon. Később jutott csak eszükbe, hogy nincs félelmetesebb környezet a világűrnél, mert ebben a közegben semmiféle életnek nincsenek meg a feltételei. Egyszóval, a Sandra Bullock alakította tudós menekül űrbázisról űrbázisra, de hogy az élete ne legyen olyan egyszerű, a balesetet okozó orosz rakéta darabja másfél óránként megkerüli a Földet, így aztán a túlélés esélyei reálisan a nullához konvergálnak.
Ebben a kilátástalan helyzetben a foglyul ejtett és az életéért küzdő ember sok mindent átértékel, ha úgy tetszik, mérlegre teszi az élet értelmét. Ezt Sandra Bullock sem mulasztja el – és ahogy Cuaróntól elvárható, minden didaktika nélkül. (A színésznőnek persze a sajtóbeszélgetésen is föltették a kérdést: ő maga ezt az anyaságban látta.) A filmbe még az is belefért, hogy számos ponton bibliai motívumokkal is megfűszerezzék a nem enyhülő feszültséget és a látványorgiával felérő akciókat.
Persze a rendezői zsenialitás nem ér itt véget: a Gravitáció egyértelműen a 3D-technológiát eddig leginnovatívabban kihasználó mozifilm. A térben való mozgást (forgást) elképesztően lenyűgöző stílusban és látvánnyal oldották meg, pedig az alkotók feladatát számos fizikai törvény nehezítette: például a színészeknek meg kellett tanulniuk eljátszani a súlytalanságot azáltal, hogy gyorsabban beszéltek, viszont lassabban mozogtak, miközben a tárgyak is teljesen másképpen viselkedtek – szerepük szerint nem lévén körülöttük gravitáció. Bullock például a nemzetközi űrállomáson lévő asztronautákkal egyeztetett a szerepre készülve.
Ezzel kapcsolatban jegyezte meg tréfásan Cuarón, hogy ennél a filmnél két nehéz dolog volt: az élő szereplős jelenetek megalkotása és a számítógépes animáció – egyszóval minden egyes képkocka. Maga a végeredmény meg, noha olykor banálisan túlzó, de mestermű – melybe még az inkább komikaként kvalitásos Bullock alakítása is belefért. A túlzásokkal kapcsolatosan a rendező egyébként elismerte, minden egyes tudományos részletre odafigyeltek – egészen addig, amíg a valóság nem áll a történet, ha úgy tetszik, a fantasztikum útjába. A sci-fi mindenesetre, örömmel jelentjük, újra él.
Érdekes, még ha műfajában teljesen más is a program első versenyműve, az ausztrál John Curran rendezte Tracks. De az alkotói kiindulási pont mintha ugyanaz lett volna. A Tracks igaz történetet dolgoz fel: Robyn Davidson huszonévesen, 1977-ben négy tevével és a kutyájával gyalogosan átkelt Ausztrália legvadabb részén. A kilenc hónapon keresztül tartó túra alatt mintegy 2700 kilométert tett meg. Az utazást Rick Smolan, a National Geographic fotósa dokumentálta (megbeszéltek bizonyos találkozási pontokat), a képek meg is jelentek Davidson saját élménybeszámolója illusztrációjaként 1978 márciusában.
A cikk a világ minden tájára eljutott, a sikeren felbuzdulva Davidson 1980-ban regénnyé bővítette az írását. A sztorit azóta sokan meg akarták filmesíteni, de azt kell mondanunk, megérte John Currenre és a főszereplő Mia Wasikowskára várni. A mű olyan, mint egy pazar kiállítású western, melynek a képi világa valóban megüti a National Geographic szintjét. Wasikowska pedig minden smink nélkül, mocskosan vonul a senkiföldjén, ahol nagy ritkán fura, de kedves emberekkel találkozik, és természetesen többször is szinte csak egy hajszál választja el a haláltól. Ebben a helyzetben Robyn Davidson is átértékeli az életet, tehát amikor elér az óceánhoz, már egy egészen más ember. Ezt az átalakulást pedig mind a rendezés, mind Wasikowska képes szinte észrevétlenül, de eltéveszthetetlenül bemutatni. A csoda láthatatlanul történik, de a hatását még nagyon sokáig érezzük, miután elhagytuk a vetítőt. Jó hír tehát: nemcsak a sci-fi, hanem még a művészfilm is létezik.
Clooney nehéz perceket élt át
George Clooney és a nehéz kérdések – röviden így lehetne összefoglalni azt a hisztériát, amely a Gravitáció velencei sajtótájékoztatóján zajlott. Mint annak idején hírül adtuk, néhány évvel ezelőtt egy hasonló alkalommal egy férfi meztelenre vetkőzött ugyanebben a teremben, amikor megkapta a lehetőséget, hogy kérdezhessen. Egy másik évben egy kolléganő kérte meg George Clooney kezét. Most „csak” dicséretben részesítette egy Jokernek öltözött férfi, mondván, hogy az ő haja a legszebb a világon, beleértve az összes női fejet is.
A provokátornak maradt ideje egy kérdésre is, miszerint nem érzi-e úgy a sztár, hogy ő az univerzum közepe. De a kínos jelenetek nem értek ezzel véget. Egy másik újságíró az kérdezte Clooney-tól, hogy szerinte Obama elnök küldjön-e katonákat Szíriába, egy harmadik pedig, hogy tényleg vett-e egy saját kémműholdat. „Hogyne” – reagált a színész. – „Azokkal figyeljük az újságírókat.”
