Fél évszázad kamarában

2013-08-30

A XX. századi zene imádott XVIII. századi lenni, és a XVIII. századiság nagyon jól is állt neki. A derék és gazdag Paul Sacher a világháború küszöbén, mint egy régi, főúri patrónus, eldugta és jól tartotta Bartók Bélát egy svájci remetelakban, ahol ő egy jó régi, barokkos concerto grossóban próbálta feloldani a szörnyű jelent.

Ebből lett a Divertimento, melynek első tételével mindenféle mozgóképet alá szoktak festegetni, ezért az is sokszor hallotta már, aki sosem tudta, mit hall. No de egyszer mindenkinek tovább kell jutnia. A második tételig, a sötétségbe merülő magyarság, megrendítő, látomásos pentaton gyászzenéjéig. A Divertimentót Budapesten a magyarságból kitiltott művészek menedékhelyén, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) hangversenyén mutatták be. A szerző aztán elment Amerikába, a karmester, Sándor Frigyes pedig a munkaszolgálatba.

Sándor Frigyes aztán hazajött, a kamarazene gazdája lett a Zeneakadémián, és haláláig vezette az akadémistákból éppen ötven esztendeje alakult Liszt Ferenc Kamarazenekart. A zenekart – amelyet 1979 óta Rolla János vezet – sokszor ünnepelték már a világ minden szegletében, ezen fél évszázad élvonalbeli szólistái közül szinte senki sem kerülhette el, a magyar zeneművészet lemeztermésében is kiemelkedő a részesedése, tehát van ok a kiadós szülinapozásra.

Az alkalmat rendesen ki is használja, ha jól látom, az idén zárult és az idén nyíló évadot is kinevezték ünnepinek.

A királyi tévé vasárnap éjszakájába rejtett, tavaly novemberi hangversennyel kezdődött az ünneplés, az a koncert meg az alapítóhoz kötődő Divertimentóval.

Azután pedig az első számú kamarazenekarunk elé leült az első számú csellistánk, Perényi Miklós, és eljátszotta Farkas Ferencnek azt a két versenyművét, amelyet a zenekar mutatott be Magyarországon még első éveiben Sándor Frigyes párjával, Dénes Verával. Ez a két mű is erősen archaizáló, amit a másodiknak, az eredetileg a Haydn által kultivált hathúros csellórokonra, barytonra írt Concerto all’anticának a neve is mutat. Farkas Ferenc a XX. század leg tizennyolcadikszázadibb zeneszerzőjének, Ottorino Respighi-nek a tanítványa volt, a háború után indult jelentős magyar zeneszerzők meg az övéi szinte kivétel nélkül. Ligetitől Kurtágig, Szokolaytól Petrovicsig, Durkótól Vidovszkyig.

Farkas Ferenc zenéjét is sokkal többen szeretik, mint ahányan tudnak róla: Dalolva szép az élet, Simon Menyhért születése, Rákóczi hadnagya, Két félidő a pokolban, Egri csillagok, Várkonyi Zoltán Jókai-filmjei stb. stb. – mind ő írta hozzájuk a zenét.

A koncertet Benjamin Britten ugyancsak régies variációsorozata zárja, melyet egy barátjának a témájára írt, s minden variációban ezen barát, Frank Bridge egy-egy tulajdonságát jeleníti meg, figurázza ki.