Számos elmélet kering azóta is arról, hogy miért. Talán a Berlusconi által félreállított, majd tavaly posztjára visszahelyezett igazgató, Alberto Barbera stratégiai döntése áll emögött, vagy esetleg az a puszta tény, hogy Velence egyszerűen elképesztően drága, nem is beszélve a rendezvény helyszínéül szolgáló Lidón uralkodó állapotokról. Az egész szigeten mintha megállt volna az idő, a szállodai ágyak száma – finoman szólva – behatárolt, kizárólag az árak emelésével érzékeltetik, hogy azért lépést tartanak a múló idővel (és az inflációval).

A vetítések is alig férnek el, a fesztiválközpontként szolgáló egykori Casino épülete pedig drámaian lerobbant állapotban van, és a tervei szerint egy feje tetejére állított fürdőkádra emlékeztető új fesztiválpalota továbbépítése sincs éppen napirenden: immár négy éve egy óriási lyuk van a centrum közepén, miután a földben azbesztet talált a kivitelező, és levonult a helyszínről. Az új direktor is csak óvatosan nyilatkozgat ez ügyben. Mondandójának lényege, hogy valamikor valaminek biztosan kell majd történnie.

Filmes hasonlattal élve, az új fesztiválpalota körülbelül olyan realitással és tempóban épül, mint Petrocelli nyomozó soha el nem készülő családi háza a sivatagban. Persze a Gravitáción túl nincs sok nagy stúdiócím, így akár azt is hihetjük, hogy a ma esti világpremier végre feltámasztja a sok évtizede mostohán kezelt tudományos-fantasztikus műfajt.

A tesztvetítésekről mindenesetre olyan vélemények szivárogtak ki, hogy hosszú idő óta ez az egyik legbátrabb stúdiófilm. Az is érdekes, hogy tulajdonképpen egy kamaraműről van szó: a Sandra Bullock alakította asztronauta egy igen látványos baleset (tulajdonképpen ez volt a film egyik előzetese) következtében egyedül sodródik az űrben. Egyszóval, ha Cuarón műve zseniálisnak mutatkozik, akkor Alberto Barbera elmondhatja, hogy ő csak a minőséget engedi be a tengerentúli álomgyárból – mert azért függetlenekből persze ezúttal sincs hiány.

Ugyanakkor az a tény is ott lebeg a távolmaradás lehetséges indokai között, hogy a legjelentősebb észak-amerikai mustra, a velenceit időben valamelyest fedő torontói az üzlet szempontjából egyszerűen jobban fekszik a szakmának. Velence tavaly megpróbálkozott ugyan a filmvásárral, és az idén ezt még fejleszti is, de az továbbra is igaz, hogy az olasz rendezvényen a sajtó dominál, míg a kanadain a pénzemberek. Nem véletlen, hogy Barbera az olasz sajtónak arról beszélt, hogy nem volt könnyű összeállítani a cannes-i és a torontói filmszemle közé eső velencei fesztivál programját. Igaz, ugyanakkor „a mai világ válságát tükröző, merész választásoknak” nevezte Barbera a Velencében mától szeptember 7-ig látható, húsz nagyjátékfilmből álló versenymezőnyt.

A rendezők névsorát böngészve egyetértünk vele, ugyanis nagyon különböző habitusú és stílusú alkotók indulnak harcba a patinás Arany Oroszlánért. Például a hazai színekben versenyző Gianni Amelio egy munkanélküli férfi portréjával érkezik, Terry Gilliam a Brazil című klasszikusából kiindulva készítette el a The Zero Theoremet, a mindig más, de mindig profi Stephen Frears pedig egy Philomena nevű nő történetét meséli el, aki egy életen keresztül keresi a tinédzserkorában szült, ám tőle akkor elkobzott gyerekét.

Az amerikai David Gordon Green pedig biztosan megvillantja majd ismét a rá jellemző sajátos humorát, különösen, hogy a főszereplő, Nicholas Cage azt terjeszti, hogy élő mérges kígyóval kellett forgatnia. Egészen biztosan „tömör” művészet lesz a megfoghatatlan Philippe Garrel, vagy a legalább annyira zavarba ejtő életművel rendelkező Amos Gitai új mozija is, de a legnagyobb várakozás mégiscsak a japán animációs nagymester, Hayao Miyazaki legújabb művét övezi. Magyar film sajnos nem került be a programba, így 2013-at úgy kell majd elkönyvelnie a filmtörténetnek, hogy mindhárom nagy európai fesztiválról lemaradtunk.

Ma kezdődik a mustra