Valamit tényleg tenni kellett már ebben a kérdésben, mert az lehetetlen állapot, hogy Wagnertől egyrészt fél az ember, másrészt pedig megveti, náci vagy legalábbis előnáci, végtelen és bődületes, holott mindebből legfeljebb a végtelen igaz, szenvedtünk már eleget kivárhatatlan felvonások miatt. De azt a legreménytelenebb pillanatban is sejtette az ember, hogy az egész valahogy más, mint amit mondanak neki, más, mint aminek a felszínen tűnik, hiszen akkor nem lennének a világban olyan elszánt Wagner-rajongók, egyszerűen nem volna miért rajongani. Ahogy azt is érezte az ember, hogy a zeneszerző nem tehet arról, hogy Hitler is szerette, mint a könyvből kiderül: mértékkel, és a Parsifalt nem játszották 1939-től. Utána meg nálunk nem játszották évtizedekig, Wagner és a diktatúrák kapcsolata egyáltalán nem olyan felhőtlen. Az sem volt egészen rendben, amikor az Apokalipszis, mostban A walkürök lovaglására bombázták szegény vietnamiakat, mert ha nagy is ez a zene, hangos és szertelen, nem gyilkolásra való, az egész opera meg aztán végképp nem.

Bryan Mageenek a jelek szerint két mániája van, az egyik Schopenhauer, a másik Wagner, mi sem volt kézenfekvőbb, mint a kettőt összehozni egy könyvben, Wagner és Schopenhauer kapcsolatát megmutatni, egyben kitágítani a horizontot, hiszen Wagnernek is volt Schopenhauer előtti élete, Schopenhauernek pedig csak Wagner előtti élete volt, a legtöbb, amit a zeneszerzőről mondani tudott, hogy egészen eredeti költő, de csapnivaló komponista.

Magee nagy tudású, világos fejű ember, úgy tud a filozófiáról beszélni, hogy azt más is megérti, Wagnerről pedig olyan őszinte szeretettel tud szólni, hogy az ember csak kapkodja a fejét, a világ legnagyszerűbb elméje, művei az operairodalom, de inkább az európai művészet leghatalmasabb ormai. Addig mondja, amíg rá nem jövünk, hogy valószínűleg igaza van. Közben persze elmosolyodunk a tudós ember elméletein, hogy nyilván azért játsszák a szimfonikus zenekarok külön is A walkür első felvonását, mert ennek a delejes vonzerőnek nem tudnak ellenállni. Nyilván. Meg azért is, mert csak három énekes kell hozzá, azt könnyebb kigazdálkodni. Nyilván azért szakított Nietzsche Wagnerrel, mert rájött, hogy egy nála jelentősebb emberrel került kapcsolatba, és ezt nem tudta feldolgozni. Kac-kac.

Akárhogyan van is, az ember közben megszereti Wagnert, és rájön, vagy legalábbis földereng, hogy miről is van szó a Ringben, vagy hogy tényleg mit is jelent Wagner számára a megváltás, még ha ő maga nem akart is annyira megváltódni a világtól, mint elvárnánk tőle. Mégis: mennyivel súlyosabb és több az életmű, mint nagy szavak egymásra hajigálása szimfonikus kísérettel. Van, amikor Magee hasztalan küzd, hiába győzköd, hogy Wagner szövegeinek dagályossága csak a kor német filozófusainak stílusa, mert aztán idéz egy levelet a mestertől, és rögtön látszik, hogy szó sincs róla, ez saját dagály, őrjítő önimádat és az én beszűkültsége. Cserébe viszont elhiszem, hogy maga az én viszont egyáltalán nem olyan szűk.

Függelékként nem kerüli ki a szerző az antiszemitizmust sem, idéz a Zsidóság a zenébenből, és még most is azt érzi az olvasó, hogy nem ártana az egyébként álnéven publikáló duhajt jól fenékbe rúgni, hogy röptében egy kicsit elmélkedjen még a zsinagógák zenéjén, de szerencséje van:Wagnert nívótlanabbul támadják, mint amit megérdemelne. A végén ott áll az ember, elolvasta a könyvet, és nem végzett vele, hanem csak most kezdődik minden: Kant, Schopen hauer, Nietzsche. És főleg Wagner.

A fordítást szakmai szempontból Czeglédi András ellenőrizte. Gondolom, szakmán filozófiát és nem zenét kell érteni, különben kiderült volna, hogy Beethovennek nincs Kórusszimfónia című műve, Choral Symphonynak angol nyelvterületen a Kilencediket hívják.

(Bryan Magee: Wagner világképe. Fordította: Fejérvári Boldizsár. Park Kiadó, 2013, 520 oldal, 4900 Ft)

Richard Wagner