Meglepő az is, mennyire regényszerű hatást érnek el a legújabb kötet novellái, mennyire egységes hangulat marad utánuk az olvasóban. Pedig novelláskötetet másképp olvasunk, mint regényt: az előbbiből aligha lehet egyetlen estén, egymás után elolvasni két-három szövegnél többet, én legalábbis így vagyok ezzel. Mert egy idő után a különféle történetek és az újabb szereplők kioltják az előzők hatását. Kivéve ha azok valójában egy készülő regény darabjai – itt azonban nem erről van szó.

Novelláskötetet úgy jó olvasni, ha egy vagy két darabra van épp időnk, majd tudunk várni a következővel. Talán ezért is hódít nálunk inkább a regény, mert azt olvasva hosszabb időre belehelyezkedhetünk egyetlen, nagyobb ívű történetbe, nem úgy, mint a különálló kisprózai írásoknál. Az olyan rövid tárcanovelláknál, mint amilyenekből 14 van ebben a könyvben a nyitó és záró, hosszabb novella mellett, nehéz elérni, hogy egységes műként kezeljük.

Ez a novelláskötet mégis ilyen, hiszen teljes világ bontakozik ki a részekből, bármennyire más-más történetekről van is szó. Bámulatos az a sűrítettség, letisztult, sallangmentes fogalmazás, amely ezekre a szövegekre jellemző. Pár oldalból is izgalmas minidrámák, érdekes figurák rajzolódnak ki. A címlapon ugyan nem szerepel, de van a kötetnek alcíme is: Történetek a mából. Ezek a novellák hozzánk szólnak, a mi életünk apró elemeit hozzák tehát testközelbe. Félelmeinket, elrontott és félresiklott dolgainkat érzékeltetik. Azt, hogy még a békés, meghittnek látszó boldogság is mennyire törékeny. Szívszorító az az összkép, amely a kötetből végül megmarad bennünk. Például az eltévedt, tétován toporgó idős asszonyról, akinek fogalma sincs, hol lakik, a nevére se emlékszik, csak egyet tud, azt, hogy retteg, mert a lánya megveri majd. Az ő sorsa nemcsak azt juttatja eszünkbe, hogy mi vár még esetleg ránk, hanem azt is, milyen iszonyatosan kiszolgáltatott az ember. Másoknak és a saját testének is. Ahogy az a kisfiú is kiszolgáltatott, aki tele van aggodalommal, amikor óvodába kell mennie, s akit az „óvó” néni olyan szavakkal próbál rávenni a közös játékra, hogy attól a hideg is kiráz minket. Döbbenetes, mit tesznek mások akár csak pár, átgondolatlan szóval a gyerekeinkkel. De közben mi is függünk másoktól, minket is ezerféle kényszer mozgat, másképp a gyerekeink kitettségét is minimálisra csökkentenénk, ha tehetnénk.

Elborzasztó a kiszolgáltatottság ilyen foka. Amikor az egyik felnőtt férfi elbeszélő a volt keletnémet kollégiumi szobatársával találkozik, azzal szembesül, hogy a másik azt hiszi, ő jelentett róla akkoriban! Schein Gábor itt is mesterien jeleníti meg azt, hová vezet a gyanakvás, miként zúz szét régi, barátinak hitt kapcsolatot. Ahogy a novellát záró mondatban áll: „Nincs igaz tanú, mindig a vádlónak van igaza.” Sokszor egyetlen igazságtalan, rágalmazó mondat mély sebként kíséri végig egész további életünket. Próbál hatjuk csökkenteni ezek hatását, de a behegedt seb után is nyoma marad a legtöbb sérülésnek.

Schein humánus író, s ennek része a finom humora is, amely sok esetben kimondottan szeretetteli humor. Soha nem neveti ki a szereplőit, még azt sem, aki pedig rászolgálna erre. A címadó hosszabb novella főszereplőjét, Kiefer urat sem, aki nyilvánvalóan bukásra ítélve lázad a képmutató társadalom ellen. Schein nem hagyja, hogy együtt érezzünk a zavart elméjű kisemberrel, mert Kiefer úr ugyanolyan romlott, mint az általa ostorozott világ. Az egész könyvből az érzékelhető, hogy ebben a világban minden megbomlik, félresiklik, elrohad, még a szelíd, csöndes, békésnek látszó nyugalom, boldogság képe is ripityára törhet. Elég egy rossz gesztus, véletlen baleset. Mindig kiderül, mennyire kényes az egyensúly – ha létezik egyáltalán.

Igazi írói bravúr, hogy mindeközben a kötet novellái egyáltalán nem komorak. Szó sincs homlokráncolós, súlyos előadásmódról, sőt: miközben drámai feszültség jellemzi az egész könyvet, könnyen, élvezettel olvassuk a rövid, sokszor csattanóval záruló történeteket. Könnyű belehelyezkednünk a hétköznapi történetekbe, az egyenletesen hömpölygő, gördülékeny, sajátos humorú elbeszélésmódba. Az más kérdés, hogy az a kép, amely a végére kirajzolódik a novellák sorából, mélyen, személyesen érint bennünket. Schein Gábor képes mindezt halk szavúan, visszafogottan, mégis elemi erővel érzékeltetni. Ettől még persze nem lesz jobb a világunk. De legalább annak örülhetünk, hogy van, aki ezt ilyen élvezetesen és sűrítetten meg tudja jeleníteni. Hiába, Schein Gábor a kisprózai írásaiban is költő maradt.