Egy olasz zeneszerző: Haydn

2013-08-23

Szépen bele fogom protezsálni a kedves olvasó fülibe mind a négy Haydn-oratóriumot. Kettő, A megváltó utolsó hét szava és az Évszakok már megvolt, most jön a Tóbiás. Az első és ma már legkevésbé ismert. Pedig annak idején nagyon szerették. Joseph Haydn nagy problémája volt, hogyan fusson be Bécsben, miközben az év nagy részében az Esterházyak udvarában van eltemetve. Hogy ez sikerült neki, abban jelentős szerepe volt a Tóbiás visszatérésének (Il rittorno di Tobia), amit egy bécsi társaság megrendelésére írt, és igen nagy sikert aratott.

Az olasz szövegre készült Tóbiás nagyon operás és nagyon olaszos. A bécsi klasszicizmus meghatározó olasz befolyás alatt indult. Haydn és Mozart például egy időben nem a közös anyanyelvükön, hanem olaszul leveleztek egymással. A XVII. század közepe óta a nápolyi operastílus uralkodott Bécsben (is), és annak leágazása volt a nápolyi oratórium, ami eredetileg csak annyiban különbözött az operától, hogy bibliai szövegre íródott, és nem színházba készült, hanem adventre és nagyböjtre. Kevés kórussal (ha egyáltalán), szenvedélyes, hangszerkíséretes énekbeszédekkel (recitativo accompagnatókkal) és vadbarokkosan földíszített, hangszálszaggató bravúráriákkal, amelyek pontosan olyanok voltak, mint amilyenek (da capo formában, A-B-A szerkezettel) a komoly hangvételű olasz operákat uralták. Haydn később át is dolgozta, érettebb korához alkalmazta a Tóbiást, megrövidítette az áriákat, új kórusokat írt bele, földúsította a hangszerelését.

Tóbiás könyve az Ótestamentumból kirekesztett apokrif könyv. Két Tóbiásról szól, apáról és fiáról. A papa olyan, mintha Dánielből és Jóbból gyúrták volna össze. Az asszír fogságban nagy vagyonra és tekintélyre tesz szert, aztán becsületessége, hite és bőkezűsége elnyeri méltó jutalmát, minden testi-lelki nyomorúság a nyakába szakad, de végül fia és Rafael arkangyal segítségével jóra fordulnak a dolgok.

A Mezzo programjában szereplő 2008-as előadást a régi zenei forradalom egyik legszínesebb, karizmatikus egyénisége, a Beethoven-szimfóniák előadását forradalmasító Sir Roger Norrington vezényli. A Végh Sándor által fölépített csodálatos társulatot, a Camerata Salzburgot ő vitte tovább, s ő hozta el a Zeneakadémiára 2005-ben. Azt a Bach-hangversenyt nem fogjuk elfelejteni, akik ott voltunk. Norrington demonstrálta, hogy az ő kis zenekarának, mire a pódiumra kiülnek, rá már nincs igazán szüksége. Ő azért van ott, hogy a nézőkkel kommunikáljon szóban, táncban, gesztusokban, végigmutogassa nekik a zenét, fölszabadítsa és beavassa őket. Lenyűgöző pasas.