A világ első 3D-s balettfilmje, a Giselle 2010-ben, A diótörő 2012-ben, míg a Hattyúk tava, amely felett James Cameron cége, a Cameron Pace Group és a brit Ross MacGibbon bábáskodott, idén júniusban került nemzetközi moziforgalmazásba. Az E. T. A. Hoffmann-mese feldolgozásának ősbemutatóját 1892 decemberében tartották a pityeri teátrumban; ennek százhúsz éves jubileumára örökítették meg az akadémikus klasszikust a XXI. századi technikával.

Merthogy bár a Vaszilij Vajnonenféle, 1954-ben felújított koreográfia 1934-es, esztétikájában XIX. századi hagyományokat hordoz. Részint ezért, hogy globalizálódó bolygónk multikulturális lakói számára megmosolyogtatóan és/vagy kínosan pormacskásnak tűnik az ajándékdobozból kiugró, fölbizsuzott, barnítóval lemázolt szerecsenbaba (bagarolos, dévaj vadember) politikailag inkorrekt jelenése, valamint az „egzotikus” divertissement-sorozat a spanyol, keleti, kínai, orosz (trepak) és francia pásztortáncokkal. (A társulat 2001-ben tűzte repertoárra az 1975-ös születésű Kirill Szimonov modern(ebb), csillogó kiállítású verzióját.)

A Marinszkij Balett muzeális jellegű előadásában azonban késő nyáron is figyelemre méltó mindaz, ami Stahlbaumék házában és a tanácsos kisleányának tudatalattijában történik karácsony napján, s miután éjfélt üt az óra. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a gravitációnak hadat üzenő együttes produkciója nem pillekönnyű, légies, éteri, ellenben valószerűtlenül súlytalan – akár Másenka, a csodálatos, tizenkét esztendős Alexandra Korsunova pasztellszínű álma. Vajnonen kompozícióját – híven Csajkovszkij utolsó balettzenéjéhez, melyet a Gergijev dirigálta zenekar oly pompásan tolmácsol – áthatja a rokokó sajátos, játékos bája. A frivolsága, patologikus infantilizmusa miatt is összetett stílus mesteri letisztultsággal, ízléssel – giccs, affektáltság nélkül – jelenik meg a II. felvonás Bababirodalmában és a gyermekszereplők a limoges-i porcelánnippek ihlette pas de trois-jában. A törékenység, a rebbenékenység, a kecs, az elegancia alapismérve a metronómpontosságú, megejtően fegyelmezett, minden részletében tökéletes társulati (össz) munkának. A mintha klónozott hölgyekből verbuvált kar (Hópelyhek tánca, Rózsakeringő) ugyanolyan lefegyverző, mint a Vaganova Akadémia növendékeinek – e színpadi morálból leckét adó, az Egérkirály seregével is csatázó kölyökraj – emlékezetes teljesítménye.

A föntiek következtében a kritikusokat és a balettománokat heves vitákra hergelő Alina Szomova (Mása hercegnő) korántsem ragyog ki a kompániából. A különleges fizikai adottságokkal bíró, akrobatikus prímabalerináról az alábbi főcímmel közölt írást a brit The Telegraph 2009-ben: Táncos vagy cirkuszi póni? Maja Pliszeckaja megadta a válaszát a kérdésre, amikor

A púpos lovacska megtekintése után (melynek muzsikáját a férje, Rogyion Scsedrin szerezte) a színfalak mögé rohant, majd szlávos csókokat követően átnyújtotta az estén viselt gyémánt fülbevalóit szaktársnőjének. Akinek, valóban, mintha nem volna föld a lába alatt, amikor eljárja duóit hercegével, a sallangtalanul kedves, turcsi orrú, nyalka Vlagyimir Skljarovval. Ám a napokban többször megnéztem a hálón egy pas de deux-t a Balanchine jegyezte A diótörőből, a londoni Királyi Operaház 1993-as Csajkovszkij-gálájáról. A (fájdalmas) felvételen a Királyi Balett tündöklő (hulló)csillagai: Darcey Bussell és Solymosi Zoltán. Noha a szépséges Bussell Miss Röfinek tetszik a vélhetően napfénnyel táplálkozó, vértelen Szomovához képest, ez egy életörömtől, nemiségtől kicsattanó, briliáns, felnőttkettős – kivált a kivételesen maszkulin, tragikus sorsú, üstököspályájú Solymosi géniusza miatt.

A Marinszkij két felvonásosa egy burokban élő, naiv gyermeklány holdvilágos, érzékiségtől mentes illúzióit hivatott ábrázolni. A patinás élmény furcsa időutazáshoz hasonlatos. Egyfelől a 3D által legyűrt, német Andreas Morell retró rendezése a kora nyolcvanas évek közép-euró pai, sápkóros színházi tévéközvetítéseit idézi. Másrészről már nincsen leányszoba, lebbenő, tüllfüggönyös ágyikóval a planétán, ahol ilyen romlatlan, naiv álmok szület(het)nek.

Marinszkij Balett: A diótörő
Uránia Nemzeti Filmszínház

A gravitációnak hadat üzenő együttes produkciója nem pillekönnyű, légies, éteri, ellenben valószerűtlenül súlytalan