(De Oscarja is van, ha akad valaki, akinek a szemében ez nagyobb elismerés.) Ha pedig tényleg a Túl a csillogáson marad az utolsó mozija, akkor szimbolikusan is lezártnak tekinthetjük az életművet, mivel tulajdonképpen ez is egy tévéfilm: az amerikai HBO finanszírozta, és az Egyesült Államokban nem is került moziforgalmazásba.

A tengerentúli „ellenállás” a filmmel szemben egyébként abban csúcsosodott ki, hogy egyetlen nagy stúdió sem volt hajlandó finanszírozni a forgatást. Hamar elterjedt az a vélemény, hogy Hollywoodnak túl „meleg” a téma. Annak ellenére, hogy Soderbergh frappánsan elébe ment a támadásoknak, és a főszerepeket az álomgyár legendásan legnagyobb heteroszexuális macsóira osztotta. A film körüli bajok valódi oka azonban ennél sokkal drámaibb, és összefüggésben van Soderbergh önkéntes háttérbe vonulásával: az amerikai független mozikultúra haldoklik, és ennek következtében több teljes rendezőgeneráció szorul háttérbe, pontosabban önkéntes száműzetésbe. Nem véletlen, hogy például a legutóbbi filmjét szintén Cannes-ban bemutató Jim Jarmusch is csak annyit mondott Soderbergh lépése kapcsán: „Tulajdonképpen már én sem tudom, minek szenvedek tovább.” Ugyanakkor éppen Jarmusch volt az, aki rámutatott például „barátja, Tarr Béla” visszavonulására, éreztetvén, hogy ha Soderbergh úgy érzi, bajban van, reálisan látja a helyzetet, de vannak, akik nála is korábban léptek.

Steven Soderbergh a San Franciscó-i fesztiválon tartott egy igen izgalmas beszédet: bár a szervezők megtiltottak minden hang-, illetve képrögzítést, ennek ellenére természetesen a szöveg, nem kevés feszültséget és indulatot kavarva, bejárta a tengerentúli filmes világot. A rendező szerint a szaktársai körében kitapintható ellehetetlenülés oka magában a világ változásában keresendő. Egy repülőúton lett például figyelmes arra, hogy a mellette ülő férfi a tabletjén filmeket néz, de csakis az akciójeleneteket, az úgymond drámai dialógusokat pedig elegánsan átpörgeti. „Az élet olyan, mint a dobpergés” – véli Soderbergh, ráadásul, ahogy Douglas Rushkoff médiaelemző és író definiálta, egyfajta úgynevezett „jelensokk” is hat ránk. A világ annyira felgyorsult, hogy eltűnt az az idő, amely korábban egyes cselekedeteink és a következményeik között még megvolt, ma szinte minden egyszerre történik, éppen ezért nem is a tetteinket gondoljuk át, hanem rögvest a lehetséges hatásaikat. A felgyorsult információk eltörölték az ok-okozati viszonyt a való életben, ez pedig kihat a kultúránkra, azon belül a filmekre is: arra, ahogy készülnek, ahogy eladják őket, és ahogy a pénztáraknál teljesítenek. Pedig a film eredeti hivatása szerint nem szólna másról, mint történetmesélésről.

Pedig Steven Soderbergh hallani sem akar a filmkészítés felmagasztalásáról. Sőt épp ellenkezőleg, minden egyes vele folytatott beszélgetésben a folyamat demisztifikálása a célja. Ahogy fogalmaz, a filmkészítés egy izzasztó folyamat, olyan, mint a kolbásztöltés. Méghozzá igen költséges tevékenységről van szó. Viszont különbséget tesz film és mozi között: az előbbi az, amit látunk, az utóbbi pedig a munka. Az előbbi nem feltétlenül egy játékfilm, lehet akár egy YouTube-videó is – a lényege a vízió, a speciális egyéni nézőpont. A legfontosabb benne az ötlet és a jól átgondolt esztétika. Soderbergh problémája azonban az, hogy szerinte a mozi a nézőknek készül, ezért is gondolja magáról, hogy inkább gazdasági szemmel tekint az életművére, mintsem művészivel. Ennek ellenére úgy véli, hogy az amerikai stúdiórendszerben a producerek közül szinte eltűntek azok, akik azért választották ezt az üzletágat, mert szeretik a filmeket. A direktor szerint ezért egyre gyakrabban kellett olyan emberekkel társalognia, akik nem ismerik a filmtörténetet, de elő akarják neki írni, hogy milyen művekben gondolkodhat, már amennyiben nekik akar dolgozni. Soderbergh szerint ezért döglődik az álomgyár, ezért tűntek el az emberi történetek a mozikból, és ezért készülnek futószalagszerűen az ostoba szuperhősmozik.

Hollywood válsága azonban nem ilyen egyszerű. Az utóbbi évtizedben készült művek sikerét meghatározzák a világon elért bevételek, melyek arányosan egyre magasabbak: míg tíz évvel ezelőtt az összebevétel 50 százalékát tette ki, most már inkább 70 százalék. Egyre több náció kultúráját kell kiszolgálni, ezért egyre „általánosabbak” a művek. Mivel mind több helyen kell eladni őket, a bemutatás költségei is az egekbe szöktek. Egy átlagos produkció bemutatási költsége az Egyesült Államokban 30 millió dollár. A nemzetközi kampány még egyszer ugyanannyi, azaz már 60 milliónál tartunk. Mivel a bevétel fele a moziknál marad, világszerte minimum 120 millió dollár bevételt kell felmutatni a nullszaldóhoz.

A Túl a csillogáson csupán anyagi okok miatt bukott el a stú dióknál: csak ötmillió dollár befektetést kértek tőlük, de senki sem bízott abban, hogy az a film behozna 75 mil liót, hogy végül megtérüljön a 35 millió dolláros stúdióköltség. Egyszerű matematika, de mindent előre számolnak ki, azaz megsaccolják a lehetséges bevételeket. „Abszurdum, de egy szerényebb, humanista műben csak a veszélyt látták. Ez a kisköltségvetésű, úgymond intimebb filmek halála. Elkészülnek ugyan, de nem jutnak el a közönséghez, és ez az igazi tragédia – húzza alá Soderbergh. Szavai szerint a tehetségeket uniformizálják, gőzerővel haladunk a zsánerbe szorított formalizmus felé. Hogy a mozik még véletlenül se legyenek filmek is egyben. Lehet, hogy tévedek, és csak egy bohóc vagyok” – dilemmázik Soderbergh.

De meglehet, inkább a világ őrült meg. Ha már választanunk kell.

„Teljesen meg voltam lőve”

„Fogalmam sincs. Általában pontosan tudom, hogy miért csinálok meg egy filmet, de ebben az esetben semmilyen személyes indok nem vezérelt. Mint ahogy a világ leglogikátlanabb kérdése az volt, amikor megkérdeztem Michael Douglast, hogy eljátszaná-e Liberacét. Ezután fogtam csak neki a forgatókönyvnek, és teljesen meg voltam lőve, sokáig ötletem sem volt a narratívát illetően” – mondta lapunknak Soderbergh a cannes-i díszbemutató után. Aztán mindent megoldott Scott Thorson regénye. Steven Soderbergh szerint egy életrajzi műben a legfontosabb eldöntendő kérdés az idő. Egészen pontosan az, hogy a bemutatandó személy életének mekkora és melyik szakaszát mutatjuk be. Ezt a szűkítést most elvégezte az irodalmi alapanyag – Thorson nézőpontja. Sőt adott egy Alíz csodaországban-szerű karaktert, akivel a néző azonosulni tud. Liberace karaktere pedig abból a szempontból is megfoghatatlan volt, hogy az élete nem volt igazán ismert. Ez a fajta enigmatikus sztárlét persze ma már nem értelmezhető, mivel a világ felgyorsulásával eltűntek a titkok. Eltűntek a privát szféra határai, minden intim információ kiszivárog.