Most sem adták fel
Nosztalgiaszerelvény dukál ugyanis az eseményhez, bár épp most a legkevésbé nosztalgikus a banda: egy aktívnak tűnő zenekar invitálta rajongóit Alsóörsre. Hiszen hosszú ideje nem volt egy évben két koncert is az LGT kacskaringós történetében (és mivel a sportarénában egymás után hármat adott az együttes, ez valójában a negyedik). Alig gördül ki a szerelvény a Nyugati pályaudvarról, máris befészkeli magát a fülünkbe a vonatkozó sláger, miszerint: mikor elindul a vonat, a szívem bizony rendetlenkedni kezd.
S kell pár pillanat, amíg átállítjuk a fejünkben a lejátszót, hiszen az mégsem egészen fair, hogy az LGT vonatán valaki Demjén-nótát dudorásszon. Egyszerűen nem píszi. Így lesz helyette: a nagy kérdés a helyzeten, hogy fut velem, vagy jön felém a síneken. Vagy egy kevésbé filozófiai alapvetés: nem is baj, ha mindenem, mindenem rámegy, ha jár a zenevonat. Kell is a szövegbéli jártasság, mert csakhamar kiderül, hogy itt tényleg a kemény mag utazik. A retró bisztró után kapcsolt Orfeum elnevezésű, kissé levegőtlen vagonban már Kelenföld magasságában elkezdődik a buli, egy amolyan félkaraoke, ami konkrétan azt jelenti, hogy a dübörgő LGT-dalok mellé bárki beüvöltheti a saját énekverzióját, amely aztán a hangszóróknak köszönhetően végigszáguld az egész szerelvényen.
Olyan visszafogott szolgálati közleményekkel tarkítva, mint például: Hol vagy Isti, b...meg? Alsóörsre tartunk tehát, amely az új Tabán, és a nyári meleg plusz hideg sör kombó viszonylag hamar kihozza az emberből az énekelhetnéket. Egymásba kapaszkodva ordítják a Miénk itt a teret, s bizony aggódva pillantunk a felújított vagon teherbírását jelző kis alumíniumplakettre. A jó mérnökök ugyanis aligha felhevült rajongókkal számolták ki az egy négyzetméterre eső maximális terhelést.
Jól is jött a melegítés, mert a helyszínen még kicsit petyhüdt a hangulat, hiába, a Balaton azért sokaknak vonzóbb a zenekari beállásnál. Pedig tényleg kevés együttes hirdeti meg ezt is önálló programpontként, és így kicsit tényleg bele lehet pillantani a banda életébe, nézheti az ember az akkurátus Pressert, a lazább Somlót, vagy a kicsit nyughatatlanabb Jamest, aki egyébként a bulival együtt ünnepli hatvankettedik születésnapját. És elcsípünk valamit az esti menüből is, amely délután ötkor még titkosnak számít. A vonattal érkezők ekkor már különben is eléggé megtisztelve érzik magukat, kiemeltnek, hiszen a busz rendőri felvezetéssel érkezik meg a pályaudvarról.
Ez a feeling viszont a parton elég hamar elpárolog, mert maga a kemping és környéke láthatóan nem nagyon készült fel a több ezer ember áradatára. Az az érzésünk, hogy tényleg mindenki kijött a partra, és név szerint fel lehetne sorolni azokat, akik az ernyedt fővárosban maradtak. Az járt a legjobban, aki a korgó gyomrával nem törődve egyből a habokat választotta, mert annak az esti kezdésig a sorban állás köti majd le az idejét. Nem extrém sorokról van szó, bár egy pizzára mintegy másfél órát kellett várni, a lángos meg négy után elfogyott ott, ahol már volt ülőhely, s végül sokan az élelmiszerboltot rabolták le, hogy az előtte lévő lócán falatozzanak, mintha legalábbis a kamaszkorukat élnék újra.
A sor viszont arra jó, hogy társadalmi életet éljünk, hogy kiderüljön, sokan a februári, arénabeli koncert után – ahol kissé áthangszerelte dalait az LGT – most igazi Tabán-hangulatban reménykednek, a régi slágerekre várnak. Nem kell azokat nagyon babrálni, úgy jók, ahogy vannak, teszik hozzá, pedig a dalokat feldolgozó lemezlovasok produkciói sem maradnak tetszésnyilvánítás nélkül. A sört sem kell újra és újra feltalálni, mondja egy testesebb rajongó az Alföldről, és kicsit gyanakodva szemléli szomszédja gyümölcsízű, alkoholmentes verzióját, amely ráadásul nem is csapolt. Aztán azt is megtudjuk Galambtól, aki a zenekar felkonferálását vállalta magára, hogy bizony neki az apja nyomta a kezébe a ’77-es, utcaköves borítójú LGT-lemezt, s ez volt élete első magyar nyelvű hanghordozója.
Mint ahogy első erotikus áthallású szövege is hozzájuk kapcsolódott, miszerint: kicsi vonatom jelez, engedj be. Abban viszont bizonyára mindenki egyetért vele, hogy az LGT volt a magyar rocktörténelem talán legnagyobb hatású szupergroupja. Az Omega meg pukkadjon meg. Az elvárásoknak aztán eleget is tett a Lokomotiv. Három órát és húsz percet játszottak, és ez a legelvetemültebb rajongók lábából is kivarázsolta az erőt, másrészt viszont ilyen hosszú koncert nem is nagyon képzelhető el holtpontok vagy feleslegek nélkül, amelyet bárki nyugodt szívvel lecsípett volna. Például a dobszólók helyett, amelyeket tudvalevően csak azok élveznek, akik benne vannak, például bármikor meghallgattam volna a Primadonnát vagy a Mindenki másképp csinálja című alapvetést.
Ezen túl viszont majdhogynem hibátlan volt minden, főként az első óra volt igen varázslatos, az Embertelen dal és az Ilyen a boksz gyorsan megadta az alaphangot, hogy aztán kissé leüljön a hangulat a Jött a doktornál. Ez az LGT Shine on You Crazy Diamondja, szeretik jó hosszan játszani, szólókkal, dzsesszesen és rockosítva, csak úgy elzenélgetni benne, hiszen ez is a lényege, csakhogy ilyenkor a bulizhatnék még nagyobb az emberben, mint a műélvezet utáni sóvárgás. És persze kapásból felsorolnék legalább öt olyan dalt, amelyet mindenképpen meg szerettem volna hallgatni, de most is kimaradt, de öt olyat is, amelyet jó volt újra felfedezni, mert kissé már megkopott az emlékezetben.
És persze lehetetlen libabőr nélkül meghallgatni a Kék asszonyt vagy az Álomarcú lányt, és örülni a Fiú, meg főként az Elfelejtett szó szinte csak énekhangra való átdolgozásának. Majd tényleg „Mindenki” dúdolta a Szentimentális rock and rollt. Mert bizony akadt csemege is bőven, és persze nem adtuk fel, és magunknak is írtunk egy dalt, hogy végül az utolsót, ahogy az kell, elfújja a szél. És akkor már nem várt ránk egyéb, csak egy éjszakai vonatozás, hogy újra Pesten legyünk, és másnap már a szemünk sarkából lessük, hol bukkan fel egy újabb koncertet beharangozó plakát. Hiszen búcsúról szó sem volt.
