Ami Budán ment, azt nem feltétlenül a felvonulók kérték… (Már csak azért sem, mert a Radics-rajongók kórusban követelték: „Bélát a pártba!”) A park és a rövid életű Taurus már sehol, ám hétfőn sok-sok ezer ember nyugtázta a Tabánban: a Mini megint itt van, mégpedig ugyanabban a felállásban, mint negyvenegy esztendeje: az előző este a Was tapssal még funkyt nyomó Nagy Istvánnal (rockklub-látogatottságú Petőfi Sándor utcai lakásában annak idején „Grósznak” becézték), továbbá Németh „Nemecsek” Tamással, Papp Gyulával és Török Ádámmal.

Azt nem állítom, hogy a közönség is változatlan maradt, az viszont biztos: egyetlen hölgyet sem ellenőriztek, akár annak idején a zenekar Bem rakparti főhadiszállásán, hogy megfelelő hosszúságú-e a szoknyája. Köztünk szólva: hajdanán divat volt a mini, de nem volt divat a Mini. Nem is akart azzá válni. Ám a Tabánban ezúttal is bebizonyosodott: jó, hogy azzá vált, amivé.

A jazz-rock magyar úttörői hetven felé közelednek, de úgy tetszett: jobbak, mint valaha. Fellépésükben már kerülték az extravaganciát; ha illene hozzájuk, azt mondanám, nemesen egyszerűek maradtak, ellenben – még nemesebben – nagyszerűen játszottak. A technikának is köszönhető, hogy „ezerszer” jobban szólt a kvartett, mint hetvenkettőben, ám a tudás szintén rengeteget fejlődött, jóllehet Papp már akkor is az igazi művészek színvonalán játszotta a Bartók-variációkat.

Most egyenesen brillírozott, és a többiek is mindannak az ellentétét adták, ami az underground időket jellemezte: profi zenekar állt a színpadon, manírok (hát még lázadás) nélkül, tökéletes összhangban muzsikálva. A Gőzhajót, a Délelőttöt vagy a Vissza a városba című nótát nemcsak azért volt jó hallani, mert sokakat visszavitt a hajdani Tabánba, hanem azért is, mert úgy hangzott, ahogyan kell.

A publikum reakciója talán nem volt olyan féktelen, mint a régi „rockparton” – vagy az Alfa moziban, ahol Orszáczky Miklós zenekarának kiabálták bódultan: „Répa, retek, mogyoró, éljen az Új Rákfogó!” –, de a zene mindenkit megragadott. Nem csupán éveinek számát: a minőséget tekintve is maxi volt ez a Mini… A születésnapos Skorpiónak bele kellett tehát csapnia, ha fennállásának negyvenedik évfordulóján fel akarta venni a versenyt az „előzenekarral”. Nagy kétségek persze nem támadtak a megvalósítás sikere felől, hiszen parádés szereposztásban és annak biztonságával vonult fel az együttes, hogy soraiban virtuózok vannak.

Papp ebben a bandában is játszott – valamikor és most is –, a Szűcs Antal Gábor, Tátrai Tibor kettősről pedig régóta tudjuk: a gitározás nagymesterei. És ott van, ugye, a Skorpió „Török Ádámja”, Frenreisz Károly… Ilyen garnitúrával nehéz megbukni, ráadásul nem csak nevek voltak a színpadon: a zenekar ügyelt rá, hogy az egyéni kvalitásokhoz méltóan dübörögjön a rock, de ne szólisták tobzódása legyen a koncert. A csapat együtt volt nagyon, minden stimmelt, legföljebb azon tűnődött el – ennyi esztendő alatt nem először – a hallgató, hogy a szervezőnek is elsőrangú Frenreisz miért nem keresett meg hetvenháromban egy vérbeli szövegírót. (Ezt a széles körben elismert, remek embert ki utasította volna el?) Igaz, a Skorpió mondanivalója mintha mindig is az lett volna: nem a duma a fontos, jamelünk egy jót, és kész.

Ezzel együtt a jubilánsok felizzították a légkört, a Miniben is megforduló Tátrai beszállásával kiváltképp „beindították” a benépesült domboldalt, amely már addig sem mutatkozott hűvösnek. A Jöjj, vezess át az éjszakán és a De jó lenne, haver, ha leszállnál a csajomról egyrészt szép napokat idézett a Naphegy szomszédságában, másrészt az eredetileg a fűre heveredőket is talpra állította, a Gershwin-adaptáció rímelt a Mini Bartók-változatára, és ugyanaz volt a néző érzése, mint Törökék előadása alatt: fölényes tudás meg profizmus van. Jó kis negyven év áll mögöttünk. Frenreisz arról is énekelt: Mért kell elfelednem? A frontember megnyugodhat: nem kell.

Frenreisz és tsai.: jó kis negyven év áll mögöttük