Fáy Miklós: Domingo a magasban
A feje tetejére állhat, akkor is tenor, hiába kezdte a bariton szerepeket énekelni, akkor is valahogy tenornak hat, a hang maga úgy viselkedik, úgy változik a színe, a fénye, tartalmassága. Szó sincs arról, hogy ne volna igazuk. Akkor is egy csoda, amit hallani lehet, mert már most is lehet hallani. Hamarosan megjelenik Domingo új árialemeze olyan áriákkal, amelyeket eddig még soha nem rögzítettek vele, de az iTuneson hivatalosan meg lehet hallgatni, milyen lesz a CD, nincs számokra bontva, hanem mintha a rádióból szólna.
Verdi legnagyobb baritonáriái: Macbeth, Rigoletto, Álarcosbál, Don Carlos, Trubadúr, Traviata. Nemcsak a címszerepek tehát, hanem minden, ami Verdi, és a lemez borítóján Domingo is cilinderben, fehér selyemsálban borong, Verdinek öltözve, évforduló van. Ha az a dolgunk, hogy ne higgyünk neki, nem muszáj: tényleg tenor a lényege, sötétíti, hogy hősiesebben zengjen, amitől van benne időnként valami gurgulázás, mesterkéltség.
Azt persze egyáltalán nem gondolom, hogy ő ezt ne tudná vagy ne hallaná, hogy ne számítana rá előre, már néhány baritonszereppel a repertoárján, hogy mit fognak mondani az új lemezről. Számomra azonban pontosan ez a Domingo-jelenség lényege, ezért nemcsak a XX., de a XXI. század legnagyobb énekese, vagy ha már itt tartunk, ezért több mint énekes. A kockázat miatt, amire már régen nem kényszeríti senki, de ő akkor is vállalja, és hetven felé közeledve megtanulja Tan Dun végtelenül nehéz és még végtelenebbül hálátlan operájának a címszerepét, kínainak maszkíroztatja magát, és megy föl a színpadra.
Amitől még ma is új szerepekben lép föl, és amiből ez a lemez lett. Tudja, hogy nem megnyerhető a harc, hogy nem fogják Renato Bruson vagy Piero Cappuccilli helyett hallgatni, de azt is tudja, hogy végső soron ez nem harc, van bőven hely mellettük, van, amit még ők sem mondtak el a szerepekről. A kockázat vállalása miatt lett Domingóból Domingo, mert akik most tenort kiáltanak, elfelejtik, hogy Domingo sem született tenor, baritonként kezdte a pályát, onnét indult fölfelé, mert nem elégedett meg azzal, amit az a szerepkör kínált.
Ettől kezdve folyamatos kockázat volt a szakmai élet, soha nem mehetett ki úgy a színpadra, hogy ő itt csak nyerhet, minden magasság úgy fog hasítani, hogy a közönség térden állva vagy kényelmesen hanyatt dőlve fejezi be a felvonásokat. Ezer egyéb dolog mellett ez a folyamatos feszültség tette minden, de tényleg minden fellépését különlegessé, ezért beszélgethet most saját magával a Don Carlosban, ezért lehet most nyafogni, hogy talán ezt már mégsem kellene. Nekem kell. És szerintem vagyunk még így néhány ezren.