Volt-nincs tündérmese
„Annak ellenére, hogy 2000-ben a falu jelentős részét műemléki jelentőségű területté (MJT) nyilvánították – írja a polgármester –, és ezt megelőzően megtörtént az épületállomány részletes felmérése, ezek műemléki felújítására (de még a havária helyzetek kezelésére sem) az elmúlt tizenkét évben egyetlen forint sem állt rendelkezésre. A védett épületek jó része lakatlan, védettségük miatt értékesíthetetlen, ezért egy gyors beavatkozás hiányában néhány év múlva jelentős részük elpusztul!”
A falu lakossága a rendszerváltáskor még ötszáz fő körül volt, 2000-ben már csak háromszáznyolcvanhét fő, mára pedig háromszázhúsz fő alá csökkent a népesség. A falu hagyományos kultúrájának tudói, az öregek sajnos egymás után hunynak el, a házak pedig üressé válnak, pusztulásnak indulnak. Az örökösök alig-alig folytatják az öregek által élt életformát, és ma már olyan sem nagyon akad, aki ezeket a portákat hétvégi háznak megveszi. Így aztán az épületek lassan tönkremennek. Főleg a hagyományos gazdálkodás megszűnte miatt feleslegessé vált gazdasági épületek, például a csűrök pusztulnak és tűnnek el gyors ütemben.
De lakóházak is, mert az idős lakóknak vagy a munkanélküliséggel sújtott családoknak a legtöbb esetben nincs pénzük a felújításra. A százhatvanegy ingatlanból körülbelül százhúsz esik a védett belső zónába, ami nem jelent ugyanennyi házat, hisz vannak üres telkek is. Az itt lévő épületek túlnyomó többsége még az ötvenes évek kockaház divatja előtt épült, hagyományos falusi hosszú ház, tradicionális telekszerkezettel, vagyis az utca felé eső lakóházzal, a hátsótelkeken pedig gazdasági épületekkel, istállókkal, csűrökkel. A legkorábbi épületek a XIX. század elejéről valók.
Az ófaluban a csűrök hetven-nyolcvan százalékának, a lakóépületek közül pedig tizenöt-húsznak a felújítását azonnal meg kellene kezdeni, hogy megmenthetők legyenek – mondja a polgármester. Sajnos van olyan lakóház is, amelynek tetején már fák nőnek. A falu közepén például az egyik legszebb régi épületet hagyja pusztulni egy vállalkozó, aki annak idején liciten szerezte meg a házat azzal a céllal, hogy a telken majd szállodát épít. Csakhogy ezt a műemléki kötöttségek nem tették lehetővé, így most inkább hagyja romlani. A műemlékvédelem pedig nem tud elég hatékony lenni, hogy ezt a házat megvédje.
Viszont előfordul, hogy azt piszkálják helyreállítási kötelezéssel, aki segélyen él, és magát is alig tudja fenntartani. A rendszerváltás után gyakrabban előfordult, hogy a régi portákat nyaralónak, hétvégi háznak megvették, ami a megőrzés egyik lehetséges útja volt. Viszont ma már ez is ritkán fordul elő. Tavaly például mind össze két házat vásároltak meg. Jelenleg körülbelül harminc épület lehet „beköltözők” tulajdonában, akik többségükben környékbeliek (például kazincbarcikaiak), de vannak pestiek, felvidékiek, sőt hollandok is. Sajnos azonban az a helyzet, hogy sokakat elriaszt maga a védettség, hiszen ez kötelezettségekkel jár a felújításkor.
De a probléma igazából az, hogy az egész környék veszített turisztikai jelentőségéből, pedig világörökségi címmel büszkélkedhet, és egyúttal nemzeti park is 1985 óta. Bár fantasztikus értékekkel rendelkezik a vidék, és turisztikai fejlesztések is történtek, ezek nem hozták meg a kívánt eredményt. A látogatók száma folyamatosan csökken. Ezen túl hátrányosan érinti a települést, hogy a nemzeti park és a világörökségi terület döntéshozatalába nem vonják be a falut.
– Vendégek vagyunk a saját földünkön – mondja egyszerűen és világosan Garan Béla, bár kétségtelen ugyanakkor, hogy a nemzeti park az egyik legnagyobb munkaadó a helyiek számára. Valaha fontos munkaadó volt a közeli gyógybarlang, de ezek a munkahelyek mára elvesztek. A barlangterápia első magyarországi helyszíne, a Béke-barlang lassan húsz éve zárva van a nemzeti park és az egykori tulajdonos, Borsodi Szénbányák jogutód kft.-je közötti vita miatt. Az egyre kilátástalanabbnak tűnő helyzetet a jósvafőiek nem tudják saját erőből megoldani, mondja a polgármester, külső segítségre van szükségük. Ezért írta meg felhívását.
Nem mintha a faluban nem volnának önálló civil kezdeményezések az értékmentésre. Ilyen például a magánerőből kialakított tájház, amelyet a kilencvenes évek elején hozott létre egy régi parasztházból a gyerekkori nyarainak helyszínére visszavágyó barlangász, Szablyár Péter. Amikor azonban arról kérdezzük, hogy nem lehetne-e civil összefogással, kalákát alkotva, helyi erőből megmenteni a pusztuló házakat, ahogy azt például az oszkói „hegypásztorok” tették a Vasi-hegyháton, akkor szkeptikus választ kapunk. A lokálpatrióta tájházalapító szerint is elfogyott az a civil felhajtóerő a faluból, amely a kilencvenes évek elején, amikor még majdnem kétszer ennyien laktak itt, tapasztalható volt.
Egyetért a polgármesterrel abban, hogy a lehetőségeik bezárultak, és külső segítség nélkül nem tudnak előre jutni, de már az értékeiket megtartani sem. Néhány éve eljutottak ugyan odáig, hogy az Ybl Miklós Műszaki Főiskolával együttműködve felmérték az ófalu épületeit, de a továbblépéshez ennél több kell. Program és pénz szükségeltetik a falu életben tartásához, továbbá turisztikai szemléletváltás annak érdekében, hogy a környék – ahogy régen – újra kihagyhatatlan idegenforgalmi célponttá váljon, és újra a rendszerváltáskori kétszázhúszezer látogató forduljon meg itt a mai kilencvenkétezer helyett.
