A gyűjteményes kiállítás hangulata, szelleme inkább ezt sugallja. A dinasztia legmagasabb kúpja nyilván az uralkodó, továbbá – ha már az – a fehér rombusz mintája hermelinre is utalhat, és ha lemondunk is a négytagú família minden egyedének jellemrajzáról, az infánsnőt nem hallgathatjuk el. Kicsi, kövér, terjedelmes kúpocska, groteszk is, meg nem is, ámde súlyos, és csak aki nem látott soha Velázquezt, az nem látja az abroncsos szoknyáját.

Szávoszt egy esztendővel később megkomponálja (megkorongozza) a Világvallásokat, amelynek nemcsak a toronycsúcsain látható katolikus és görögkereszt, meg a református csillag jelzi a megfelelő hitvallást, hanem olyan finomságok is, mint a ortodox tornyocska kockamintázata, utalva régi ikonok fekete-fehér keresztrejtvénymustrájára. A két legnagyobb toronynak azonban nincs jelzése. S bár az eddigre belelendülő néző bátran kereshet utalásokat az egyszerre tömör és kerámia voltában eleve groteszk építmény díszítésében, a talány talány marad.

A tárlat címe Kapuk, házak, emberek, és a részleteket tömöríti a Város című nagy kompozíció. Ez is, mint a kollekció túlnyomó része, téglatestekből, látszólag közönséges lyukas téglákból épül fel, s ez is, mint a többi darab, bizonyítja, hogy milyen változatos érzelmek és élmények megfogalmazására alkalmas ez a fantáziátlan mértani test. Szávoszt városa éppolyan, mint amilyenben lakik. Zsúfolt, és egykori rendezettségre emlékezik, derűs és szebb napokat látott, változatos és monoton. Az ál-lyukastéglákból háztömbök épülnek fel, de láthatók az eredeti ablakritmust nem győző, szűk szemű emeletráépítések, s ugyanezen okból –minthogy egyedi, nem gyári falazótéglák – az ordas, üres tűzfalak is.

Igaz, a magukra hagyott nagy felületek itt is színezettek, de megnyerőbbek az eredetieknél, mert a keramikus valami egészen finom, mondhatni art decósan tartózkodó kolorittal ékítette őket, amely kolorit kedvessé teszi még a megidézett vakolathullásokat is. A párkánymagasságok itt is összevisszák, de ebből itt változatosság lesz, akárcsak abból, hogy az emeletek és szekciók elütő festéssel tündökölnek, mint a panelházak erkélyei néhány év elteltével. Szávoszt éppoly szeretettel és iróniával látja-láttatja városát kerámiában, mint abban a rövid szövegben, amelyet invokációként kiállítása elejére kifüggesztett.

Kontrollja – talán öntudatlanul, talán akaratlanul is – az említett art deco. Ha meggondoljuk, hogy kubusokból építkezik, ez önmagában is az avantgárdot megszelídítő korszak módszere, aztán, ha barna-kék, meg drapp-fehér geometrikus mintáit, e minták pasztelltapintatát látjuk, a feltételezés megerősödik. Avagy nem a korszakra, amerikai óriásszülöttjeire emlékeztet-e a Felhőkapu geometrikusan felépülő, ámde a csúcson feltétlenül díszben végződő architektúrája? Esetleg a Titokdobozok barna piramisa, amely még sokáig a konstruktivizmust márványluxusba transzponáló Lenin-mauzóleumot juttatja eszébe generációknak?

Igényesség, derű és irónia: ezek az erények éltetik vékony bambuszszálaival a Kínai kaput, de még a csupa tégla, csupa geometria Ablakot is, amelyet mintha nem a gravitáció, hanem néhány befűzött fonál tartana össze. Szávosztnak volt miből merítenie. A gyűjteményes tárlat azért gyűjteményes, hogy felvonultasson gyári tervező múltjából egy-egy hasra fektetett porcelán lányfigurát, plasztikus rózsaágyon heverő, zilált öltözékű nőt és egyéb oly kevéssé szokványos alakzatot. Továbbá azt a két hatalmas papírfrízt, amelyekről nem derül ki, hogy megbízásra vagy csak saját örömére készültek-e, de amelyeknek a minősége, jókedve az utóbbit bizonyítja. Szereplőik láthatatlanul is szereplői házaknak, városoknak, egyszersmind részei egy sokoldalú, gazdag életműnek.

Kontrollja – talán öntudatlanul, talán akaratlanul is – az art deco