Varázslóból kripli - Daniel Radcliffe a Westenden bizonyít
Martin McDonagh műve igazi univerzális iromány. Címszereplője, a kripli, vagy ahogy a magyar fordításban ismert, Csámpás Billy egy apró ír szigeten, Inishmaanon él 1934-ben. Kedvenc időtöltése a tehenek bámulása, mert egyrészt unatkozik, másrészt egy izgalmasabb élet után vágyakozik. A lehetőség akkor csillan fel előtte, amikor megtudja, hogy az egyik szomszédos szigeten egy hollywoodi rendező forgat filmet, amelyben a helyieket szerepelteti. Úgy gondolja, hogy neki is helye van ebben az álomban.
A kripli egyrészt szellemiségében számos ponton kapcsolódik Synge A nyugati világ bajnoka című klasszikusához, ugyanakkor dramaturgiai szempontból igencsak sokféleképpen értelmezhető. Felfogható a címszereplő karakter drámájaként, aki reménytelenül szerelmes az Inishmaan szigetén elő egyik legcsinosabb nőbe, aki persze rendre megalázza, illetve olvasható egy zárt közösség mikrokozmoszának fullasztó ábrázolásaként is. Ugyanakkor egy erősen komikus vonal is bele van kódolva a szövegbe, egyfajta abszurd és groteszk bohózatként is működik, és a sorok közé még némi kultúrpolitika is befért: az 1996-os, a londoni National Theaterben tartott ősbemutatón ez minden bizonnyal szignifikáns elem volt. A kriplit egyébként Magyarországon is bemutatták, a feldolgozás 2001-ben került színre: Varró Dániel fordítása (mely az ír angolt zseniálisan ültette át magyar nyelvre) és Gothár Péter rendezése a Radnóti Színházban nagy sikert aratott.
A mostani londoni, a mintegy száztíz éves Noël Coward Theatre-ben futó előadást igen nehéz elhelyezni ebben a sorban. Nyári bemutató lévén Michael Grandage rendezése a bohózati vonalat erősítette fel, ennek megfelelően sokban könnyítette a produkció befogadhatóságát, ugyanakkor súlytalanná is tette. Mivel a londoni ősbemutató után ez a McDonagh-mű második adaptálása, felvetődik a kérdés, hogy miért pont most került ez a darab a Westendre. Illetve inkább az a kérdés, hogy vajon tényleg elég indok volt-e a huszonnégy éves Daniel Radcliffe színházi útkeresésének elősegítse a mű színre állításához. Az ír depresszió és önsajnálat önmagában ugyanis nem számít túl trendinek bulvár környezetben. Ha túllépünk a külsőségeken (konkrétan: az ifjú aktor minimál mimikáján), egyértelmű, hogy az ifjú sztár kőkeményen próbálkozik, és a javára legyen mondva, hogy nem lóg ki a tapasztalt brit színpadi színészek közül. Se pró, se kontra. Ami azért, lássuk be, nem kevés. Anyagilag meg hát nincs ok a panaszra: minden este telt házzal megy a produkció, mintegy hetvenfontos jegyekkel és a művészbejárónál órákat időző rajongókkal.
Egyszóval: Daniel Radcliffe megtette az első lépést a színészlét felé (ha már a sztárlétet előbb sikerült megtapasztalnia), ezért elismerést érdemel. A magyar rajongók ezt az erőfeszítését, ha színpadon nem is, de filmen nyomon követhetik majd: az idei Sundance-en debütált, Kill Your Darlings című műben Allen Ginsberg költőt alakítja, és erről szinte csak szuperlatívuszokban nyilatkoztak a kritikusok.