Szál egyedül
Megoszlanak a vélemények arról, hogy pontosan mi a Sziget-fíling. Sárfürdő? Poroszkálás a helyszínek között? Időmúlás a Cökxponban? Léggitár fekve a sátorban? Sörre fröccs? Koktélra bármi? Tetovált lányok az agility parkban? Csak a zene? Kinek mi. Alapvető élmény a zsibbadásig telítődés, a pokoli flow, az állandó sodrás, színpadok és műfajok, szép lények és rossz arcok között. Három és fél éves fiamat is beszippantotta az érzés egy izzasztó slide gitáros láttán: „Apa, ez olyan rossz zene, hallgassuk még!” A grunge, dirty és zúzós szavakat még nem ismeri, de szépen lassan...
Szubjektív, egészen biztos, de az idei fesztiválból a tömeges csendesség jutott át a szűrőn. Ötletszerű, sebtében vagy még úgysem lepróbált pillanatok, valószerűtlen színpadi jelenlét. Jandó Jenő a roadok kezétől maszatos Yamaha versenyzongoránál, mintha senki ott se lenne, csak Bartók esetleg. Allegro a barbár füleknek. Nyitott kapuk, értetlen áhítat. Vagy Alice, a jávai lány, ahogy egy szál nejlonhúrossal a tényleg már majdnem cikin népszerű Quimby-slágert nyomja nem az anyanyelvén a Nagyszínpadon. Szál egyedül. Ilyenkor múlik, pontosan. Magasztosan giccses, csendesen harsány, hirtelen mindenki egyedül van a tömegben. Valami ilyesmi.
