Munkásságáról néhány éve vaskos tanulmánykötet jelent meg Erővonalak címmel, amit nem sokan mondhatnak el magukról a harmincas éveikben. Hamarosan négytagúra bővülő családjával elsősorban irodalomból él, ami nem könnyű. A könyvhétre új, a kritikusok által máris igen jól fogadott Moll című kötetével jelentkezett.

Nem könnyű vele interjúzni. És erről nem a megközelíthetetlensége vagy hírhedt arisztokratizmusa tehet, épp ellenkezőleg: a népszerűsége. A legszerényebb becslés szerint is több száz oldalnyi beszélgetés van mögötte, vagyis ember, akarom mondani, újságíró legyen a talpán, aki újat tud kérdezni tőle. De bujkál e mögött az ismertség mögött némi rezignáció is, hiszen a költészet majdnem underground műfaj, ha a közönségére gondolunk.

– A név eleget forog, de ha társadalmi beágyazottsága nincs, kevesen kapcsolnak hozzá felületesnél kicsit jobb olvasatot, pláne valódi tudást. Legjobban tehát azt szeretem, ha nem a nevemmel dobálóznak vaktában, hanem egyszerűen csak olvasnak, méghozzá sokan. Mert hatni jó – magyarázza. Bár az is lehet, hogy ez már csak halála után következik majd be, teszi hozzá nem kevés iróniával. Pedig a második otthonának nevezett színházban komoly sikereket ért el, az Asztalizenét harmincezren látták, csaknem száz előadást ért meg A Nibelung-lakópark is, de a regényét földolgozó Protokoll is megtalálta a maga nézőit. Viszont ritkán jön létre igazi árukapcsolás: a színházi nézők töredéke jut el ugyanis a boltokba, és emeli le a polcról a könyvet. Ha hiszünk a művészet abszolút igazságában, hatékonyságában, ezen belül a saját képességeinkben, meglehetősen kispályás dolog irodalom kapcsán példányszámokról beszélni, teszi hozzá. „Bagatell ügy a reklám és a terjesztés kérdése is, vagy hogy forszírozza-e kiadóm a fordításokat vagy sem, egzisztenciám alapszik-e rajta vagy sem, igazából mindegy. Hiszen az igazi kérdés mégiscsak az, hogy sikerül-e megrázóan átadnom a magam megrázkódtatásait. Ha ez a hit a fontos, akkor elegendő propagandája munkámnak a szájhagyomány. Bár ilyen egyszerű lenne!”

A közösségi oldalak, a lájkokban mérhető világ hozta el a manapság dúló mennyiségi fetisizmust. Ami gyilkos dolog. E kompetitív világ teljesítménykényszere lassan átterjedt az irodalom világára is. Alig lehet úgy tárgyalni egy kollégával, hogy csakhamar ne kerüljön szóba a „hányan vették meg” vagy a „hányan voltak az esten” jellegű kérdések. Persze régebben is így volt, nehogy azt higgyük, hogy a békebeli kávéházakban nem azt méricskélték a manapság klasszikusnak számító írók, hogy kinek a darabja hányszor megy a Vígben.

Nem titkolja ugyanakkor, hogy neki is akadnak vezérszurkolói, méghozzá a legkülönbözőbb körökből: focistától és házmestertől bankárig, humoristáig, meteorológusig. Amikor talkshow-ba hívták, nem ment el. Nem neki való a kötelező jópofáskodás. Így már az is érthető, hogy nem kedveli a dörgölőzős, pofavizites világot, bár látja, hogy az irodalmi élet is afelé züllik olykor. De ha őszintesége miatt mellőznék valahonnét, akkor egyenesen kéri, sőt követeli, hogy száműzzék. Talán emiatt sem járja a kitaposott vagy annak vélt utakat. Néhány kortársával ellentétben nem a mélyszegénység világát dolgozza föl, amely témával véleménye szerint gyakran és a hatásvadászat vétségében elmarasztalhatóan vissza is élnek. Ő nem akarta földije, Tar Sándor utcáját járni, és nem azért nem, mert érzéketlen lett volna a nincstelenek sorsa iránt, hanem mert sokszorosan foglalt volt már az az utca. És üres volt egy másik. Ezért választotta a Bem rakpartot a Külügyminisztériummal és a budai hegyeket a villákkal Protokoll című verses regényében. Persze az is lehet, hogy nem ő választotta az újközépréteget, hanem a korszak adott ötletet. Ráadásul ez bizonyos értelemben nemzedéki kérdés is. Generációjából ugyanis sokan vitték sokra, és ma, ha tetszik ez, ha nem, ők irányítják az országot. Az ő sorsukkal foglalkozni tehát gyümölcsöző írói lehetőség; problémáik pedig égető problémák, ha másként is, mint a hajléktalankérdés vagy a roma integráció.

– Nem mindegy, hogy a szépek és gazdagok lelkében a pokol kutyája ugat-e, vagy pedig igenis vannak magukra ébredéseik, megvilágosuló perceik – villantja föl, hogy miért érdemes bekukucskálni ebbe a zárt világba, ahogy F. Scott Fitzgerald is tette. A tisztánlátás pedig elengedhetetlen hiteles és maradandó művek megalkotásához. A Moll előtt épp ezért írta át első verses-, majd novelláskötetét. Így lett a Termann hagyományaiból Termann hagyatéka. Az újraírás egyben találkozás is egy fiatalemberrel. Az akkorival. Lehet súgni neki, hogy jobban használja ki az akkor leírt anyag lehetőségeit. Az újragépelés lehetőséget adott arra, hogy belelásson minden egyes mondatba, elgondolkodjon minden egyes „a” betűn. Mindezek ellenére sem mondaná új könyvnek az átírtakat. Sokkal inkább javított kiadásnak.

Új verseskötetét, a beugratósan lágy című, de karcos Mollt egyik kollégája a Beatles Fehér albumához hasonlította: egyszerre esszenciaszerű összegzés és példaadó kísérletezés. Nyitóverse alkonyati ének Európáról, a nagy belga expresszionista festőnek ajánlva: James Ensor szponzora voltam. Szerepelnek benne társadalmi kommentárok a Magyar menyasszony ciklusban, klasszikus balladák, köztük az utóbbi évtizedek talán legszebb magyar szerelmes versei, a Gyöngédségprojektum és az Interjú Antheával, sőt sziporkázó popparódiák is, mint a Búcsú a Poptól. A vigasztalhatatlan ciklus az örkényi egyperces halottnak hitt műfajába lehel életet.

Nem a szegények, hanem a gazdagok világáról tudósít Térey János verses regénye