Még jól áll neki minden
De mit keres Nick Cave a Nagyszínpadon? Ezt már a Jubilee Streetnél kérdezzük egymástól, de egyáltalán nem a méltatlankodás hangján, vagy nem is tudom, milyen hangon kérdezzük, mert azért eléggé üvölt a zene, a finom árnyalatok valahogy elvesznek a társalgásból, maradnak a puszta szavak és a kerekre nyílt szemek. Már az elején többször úgy látjuk, ez itt most: nagy meló és kis lelkesedés. Nem kérdés, hogy a bevonzott fesztiválozók számát tekintve mindenképpen indokolt a főhelyszínes jelenlét (bár nincs „telt ház”), és persze a magát íróként és színészként is exponáló Cave zenei jelentősége is vetekszik néhány alapértelmezett headlinerével – és akkor még nagyon finomak és mértéktartóak voltunk. Nekünk mégis annyira intim ez a cucc, hogy jobban esne valami törvényen kívüli, füstös klubban hallgatni ezeket a hol ballagó, hol eszelősen szeletelő, hol meg unalmas kompozíciókat. „Ez lehetett volna Müller Péter Sziámiból, ha nem Magyarországra születik”, így a költő, és bólogatunk, hiszen már megint egyetértünk.
A Jubilee Street a maga unalmát teszi hát az orrunk elé, aztán meg nemsoká jön a From Her to Eternity egyenest a szép emlékű 1984-ből, a legelső, a dallal azonos című Bad Seeds albumról, és hát a megőrülés is jön, meg a közönségkapcsolatot keresés és találás. Kicsit később meg tényleg kiviláglik, hogy a Push the Sky Away című legújabb lemez anyagát tényleg nem árt vegyíteni a régi dalokkal, mert így legalább akad némi valódi izgalom, már túl azon, hogy Nick Cave áll a színpadon, mely tény egyébként láthatólag elég sok lányt beindít körülöttünk. Itt vannak például ezek a finn lányok kék-fehérben, hajukban egységesen nemzeti zászló, altestükön egységesen rövid nadrág, személyi okmányaikban pedig valószínűleg egységesen jóval későbbi születési dátum, mint a miénkben, úgy 1990-re tippelnénk. Eszik a csávót. Meg is kérnek, hogy csináljunk már pár fotót róluk, a háttérben a Bad Seedsszel, hát legyen, csinálunk.
Aztán megbeszéljük a költővel, hogy a régi dalok egyszerűen jobbak –a Weeping Song is van már vagy huszonhárom éves, annyi lehet, mint a finn lányok, aztán tessék, olyat üt, hogy. És mekkorát ütne, ha Cave-ék még élveznék is, amit csinálnak. A Higgs Bozon Blues az új lemezről meg, hát el is megyünk gyorsan elintézni az okvetlenül szükséges ügyeket.
„Mint egy igazán jó Zorán!” „Mint egy igazán jó Zámbó Jimmy!”
Ilyenek röpködnek, persze az igazán jó itt mondjuk olyan fejlett öniróniát jelent, amivel Cave rendelkezik, kicsit Zorán is, a Király viszont, Isten nyugtassa, tényleg abszolút reflektálatlanul tolta a nyálat. És még elaludni sem tudnánk a hangjára. Valamint az sem fordulhat elő, hogy az Egyszer megjavulok én című örökbecsűt hallva zsebkendőért nyúlunk, az Into My Arms viszont szív alá tud nyúlni, hogy még jobban facsarhassa. Amúgy tetszik, hogy sok a hangulati váltás, ez még az alapvetően szürkébb dalokat is elviszi – más kérdés, hogy kissé uniformizálja a koncertet a sokszor alkalmazott gitárdurvítás. Cave felmászik a közeli kerítésre, úgy tartja valaki oldalról, kapaszkodik erőst magas homlokú warracknabeali emberünk, néha kiköp, de még ezt is, azaz lényegében mindent úgy tol, ahogy egy rocksztárnak kell. Egyelőre még jól áll neki minden modor, jó ez a visszaköszönő nyolcvanas évekbeli barkácshangulat, jó, hogy nem minden takkra megy, jó ez az esetlegesség, jó ez az antipózos póz, meg minden, de nem nagyon tudjuk, van-e innen tovább. Mi van, ha nincs?, ezen gondolkodunk.
Semmi, hát semmi sincs, csak állunk majd húsz év múlva itt, a Nagyszínpadot körbeölelő, majdnem penetráns curryszagban, és biztosan engedünk az akkor már korai negyvenes finn lányoknak: persze, persze, szívesen, megcsináljuk azt a fotót, háttérben az öregurakkal.
