Pedig azt is tudjuk, hogy a terméskőnek masszív közössége van az agglomerációs családi házak világában, népszerűségét a hatvanas évek népszerű falusi kockaházai, annak is lábazatai, kerítései alapozták meg, azóta pedig számtalan változata kapható gránitostól a homokkövesen át egészen a műkövekig. És természetesen csupán burkolatról van szó, esetünkben pedig egy látványosan nagy épület egyik burkoló eleméről, ami már az előtt fanyalgásra késztet, hogy a nagy egészet alaposabban megnézném.

Hát igen, azok a bizonyos értelmezési tartományok: ami az egyiknek szép és látványos, azt a másik látványosan zavarosnak képes látni. És mielőtt még az épület és a benne lévő kulturális központ összekeveredne: csak a kulturális funkciók köré vont kubusról és az általa önkéntelenül is sugárzott érzületekről fogok beszélni. Mert az rögtön látszik, hogy nemcsak az addig szétszórtan létező kulturális szolgáltatásokat (könyvtár, színházterem, próbatermek, találkozóhely, kávézó stb.) vonták össze egy méretes épületbe, de maga az épület is az alakuló városközpont középpontjába került.

(Tervezője a vecsési székhelyű FM-design Stúdió Építésziroda volt.) A kulturális központ előtti tér a kánikulában ugyan még kissé kietlen, de a rendezvényfotók szerint egy-egy hétvégi rendezvényen könnyen telik meg emberekkel és élettel, boltokkal, új játszótérrel, facsemetékkel, néhány év múlva már remélhetőleg valódi főtérré válik. Közben azonban látványával, megoldásaival az épület is üzen – és egészen mást. Ha például csak az utóbbi évek új művelődési épületeit veszem sorra, meglepő ez a konzervatív forma. Vasvár, Gyömrő, a mosonmagyaróvári Futura vagy a RaM angyalföldi kulturális épülete után mit jelent ilyen összefüggésben az, hogy konzervatív?

Mindenképpen valami nosztalgikusat, múlt felé hajlást, egészen pontosan múltteremtést, hiszen tudomásom szerint sem nevezetesebb kastély, sem vár nem állott korábban Vecsésen. Ehhez pedig járnak a megszokott formai kellékek: barokk színek, archaizáló elemek, némi organikus fabeépítés és mindenekelőtt a sátortető. Nem mintha a lapos tető a modernitásnak valami kötelező eleme lenne… Nem tudom, inkább csak érzem, hogy mostanában nem divat, miután a szocializmus hosszú évtizedeken át erőszakosan és igénytelen változataiban tolta le vidékre. (Vecsésen egyébként semmi baj a sátortetővel, láthatóan nemcsak díszítő sorminta, hanem szerves kapcsolatban áll a házzal, lejtése illik az arányaihoz, a hosszanti gerincnek az az apró megemelése pedig külön finomságot nyújt a rajta pásztázó szemnek.)

Az épület méretei is látványosak, de legalább ennyire meglepő a nyitottság kulturális funkcióihoz rendelt kissé komor, várszerű zártság. A főút felé néző oldalán két kúpsapkás oldaltorony erősíti ezt a képet, tér felőli oldalán pedig a főbejárat tömbje fest úgy, mint egy kapubástya. Itt, szemből – és további zavaró elemként –egyébként arculatot is vált, egy erősen szimmetrikus kastély képére hajaz. (Na jó: középső kőtornyával egy várból átépített kastélyra – amilyen szintén soha nem lehetett a síkvidéki településen, amit egyébként Grassalkovich Antal telepített újra jó kétszáz éve a környék németajkú falvaiból toborzott telepesekkel.)

Miért kastély, és miért a robusztus kő (borította) bástyaimitációk? Csak találgatni lehet, de a kétszárnyas elrendezés sem éppen a központi aula/ zsibongó/közösségi tér köré szervezett mai kultúrházak legideálisabb alaprajza. Az épületnek egyébként jól áll az erős szimmetria, hiszen van előtte tér a rálátásra, és úgy térkövezték, ahogy egy jó kastélykertet szokás – ott általában a kerti növényzet segítségével növelték meg a perspektívát. Távolabbról azonban roskadozni kezd a koncepció: sem a teret lezáró apró boltok, sem a jobb oldalon nyomasztóan magasodó, színes beton víztorony nem passzol a múlt felé kacsingató romantikához – távolabbról szemlélve utóbbi csúnyán belerondít a szimmetria illúziójába is. (A kastélyimázsba pedig az sem illik, sőt inkább mosolyogni való, ahogy a teret baloldalt lezáró vécék is oszlopos előtetőkkel akarnak úgy viselkedni, mintha egy kastélykert melléképületei lennének.) Visszatérve azonban a kezdő értelmezési tartományokhoz: az a kurucos dac, amivel a vidéki Magyarország olyan gyakran és egyre látványosabban tagadja meg a modernet, az egyben a racionális alapokat is megkérdőjelezi. Itt épp nincs sem mimisztikus Makovecz-epigonizmus, református meszelt fehér vagy épületdíszes faköltészet, mégis egyre bizonytalanabbul szemlélem – lehet, hogy nekik így, vagy így is jó?

És akkor megint ott vagyunk, ahol Mi és Ők vannak, ahol szünetel a józan ész. És az építészetben sem funkció, találékonyság meg hasznos négyzetméterek vannak, hanem heves érzelmek és nemzeti állásfoglalások, jobb- és baloldali térlátás– bármit is jelentsen ez.

Nyitott kulturális funkcióhoz kissé komor, várszerű zártság