Kallos Beának, az MTVA/MTI fotóriporterének a 2012-es Sajtófotó pályázaton társadalomábrázolás, dokumentarista kategóriában első díjat nyert, gyermekszépségversenyekről készített fotósorozatát (annak kibővített változatát) nézzük a Mai Manó Házban, de a képeken senkit sem látunk szépnek. A gyerekeket főként nem. Józanul persze mindannyian tudjuk, hogy egy gyerek nem attól szép, ha játékboltban kapható, erős színekkel festett gumibabára hasonlít, vagy ha egy bombanő attribútumait aggatják/festik rá. Egy kicsi lány nem attól gyönyörű, ha a csípőjét riszálja, ha csábosan csücsörít, vagy ha émelyítően habos ruhácskában illeg-billeg, esetleg dögös felnőttnek mutatja magát. És józanul azt is tudjuk: a képen szereplő, igencsak kiszolgáltatott gyerekek és az őket kifutóra tuszkoló szülők rossz nyomon járnak, ha az ostoba csillogástól várják a megváltást.

Rossz nyomon járnak, ha a húsipar az egyetlen reményük. A libagyár.

De Kallos Bea Little Miss című képsorozata láttán nehéz józannak maradnunk, mert noha a fotográfus nem ítélkezik, a magyarországi és bulgáriai gyermekszépségversenyen készített felvételei gyomorforgatók, szomorúak, felkavarók.

Kallos Bea 2010-ben kezdett el gyermekszépségversenyeket fényképezni, a szituációk abszurditása ragadta meg. A kiállítás megnyitója idején mondta el az MTI-nek, hogy addigra már látta a Little Miss Sunshine című filmet, és volt némi fogalma az amerikai gyermekszépségversenyekről. Látta azt is, hogy Magyarországon is efelé igyekeznek, bár itt még szelídebb a helyzet: kevésbé durvák a sminkek, és nincs annyi pénz ezekben a parádékban.

Hozzátette azt is: „Ennek ellenére a magyar szülők abban a hitben élnek, hogy a versenyek által gyermekeik számára elérhetővé válik egyfajta amerikai álom.” De látta azt is, milyen az, amikor ez a bizonyos amerikai álom összetörik, látott csalódott, zokogó veszteseket, szétkenődött sminket, látott dühöt, kiábrándultságot, és mivel nagyon közel volt az eseményekhez, azt is látta, hogy ezek a versenyek tulajdonképpen nem is a gyerekekről szólnak, sokkal inkább az anyukák elveszett álmairól.

És mert Kallos Bea kellően érzékeny, ő ezért még a szülőket is megértette valahol, mi ezzel szemben nem vagyunk kellően érzékenyek, viszont sprődek vagyunk, mint a csiszolópapír, és nemigen tudjuk rávenni magunkat valamiféle együttérzésre. Mert úgy véljük, a gyerek nem játékszer. Nem álompótlék. Nem hajas baba, és nem jópofa, kicsi felnőtt. Nem jó az, ha a szobába lépve gondolkodnunk kell azon, melyik a Barbie baba és melyik a gyermekünk. Nem jó az, ha a szépségről csak ilyen kificamodott, torz képünk van.

És persze nincsenek illúzióink: a legtöbb gyerek, aki vesztesként távozik egy-egy efféle gyermekszépségversenyről, legközelebb valamelyik kereskedelmi televízió ének- vagy tehetségkutató versenyén tűnik majd fel. Egyik álomgyárból átsétál a másik álomgyárba. És ha a sors úgy hozza, a cukiságipar szorgos szakmunkása lesz.

A képeken gyerekeket látunk. Gyerekeket látunk?

Versenyzők várakoznak a 4. Angyali arc gyerekszépségverseny döntőjében