Én végül is nem tudom, hogy miről kellene szólnia egy ilyen koncertnek – s most hangsúlyozottan nem arra gondolok, hogy az idei Sziget nyitónapján, mindent vivő húzónevek nélkül, viszont szórakozni vágyó külföldiek özönében mindenekelőtt a haverokról, a buliról meg a Fantáról –, de tény, hogy van abban valami morbid, ha könnyűzenészek könnyűzenével emlékeznek egy halott könnyűzenészre. Három éve, az akkor épp egy esztendeje elhunyt Cseh Tamás kapcsán kiderült: nagyon vékony határ választja el az emlékidézést a hullarablástól. Olyasmi ez, mint az örök élet: csak egyszer lehet hibázni, egyetlen mellényúlás is helyrehozhatatlan károkat okoz. És bár személy szerint semelyik híres zeneiparosunknak sem kívánnám, hogy a túlvilágról visszatekintve a saját dalát kelljen hallgatnia mondjuk Pély Barna előadásában. (Valahogy másképp történt meg – szerencse, hogy Kozsó nem ért rá), a nap végén jelentős megkönnyebbüléssel állapíthattuk meg: igaz, hogy néha csak egy hajszálon múlott, de az összes fellépőnek sikerült megmaradnia a keskeny mezsgye megfelelő oldalán (egyetlen apró, „politikai” kivétellel, de erről majd később).

Ahogy egymás után mennek el a legnagyobbak (tudom, minden relatív, de szeretném látni azt a kortárs, fiatal előadót, aki 30-40 éven át a csúcson lesz, és utána még legalább további 30-40 évig énekelni fogják a dalait), lassan megtanuljuk a műfaj szabályait: az emlékkoncert nem az önmegvalósításról szól. Ide nem azért jön az ember, hogy megtudja, mit képes kihozni az utókor a jobblétre szenderült sztár zenei hagyatékából, hanem hogy találkozzon a saját emlékeivel. Cipőtől (ugyanúgy, ahogyan Cseh Tamástól) mindenki őriz valamit, még az is, akinek amíg az énekes élt, fel sem tűnt, hogy létezik: régi nyarakat, egy elveszett vagy megtalált szerelmet, egy visszakapott nemzeti ünnepet, egy arcot, amelyre akkor is jó néha visszagondolni, ha nagyon fáj. Aki tett néhány kört a tömegben – elöl, a nagyszínpadnál, ahol nagyon sűrűn és sokan álltak, vagy hátul, ahol inkább üldögélős, piknikezős volt a feeling –, esetleg csak körbenézett ott, ahol lehorgonyzott, rengeteg elmélázva, énekelve, könnyezve (illetve az előbbiek tetszőleges kombinációit futtatva) emlékező embert láthatott. Emlékkoncert volt ez a javából.

Persze a fenti szabály alól vannak kivételek: Charlie-től az Engedj közelebb annyira csárlis volt, amennyire ez fizikailag csak lehetséges, és mégis ez a dal (és ez az előadás) volt a koncert egyik csúcspontja: egyszerre megható és katarktikus. Miközben Fenyő Miklós maximális alázattal, a jampecokra és a pálmafákra még csak nem is utalva, tényleg a gyász egyszerűségével énekelte el a Ha itt lennél velem című slágert, és az meg attól volt nagyon alkalmi, különleges és nagyszerű. Müller Péter is, aki egyébként nem a legrokonszenvesebb figuraként szokott kirajzolódni a szigetes tudósításokból, most talán az egész pályafutása legemlékezetesebb és legszerethetőbb produkcióját adta azzal, hogy szerényen beállt Cipő árnyékába a Nagy kő zuhannal, és olyan szépen, őszintén szólt tőle a „Segíts, hogy szép legyen, ha egyszer földet ér!”, ahogyan csak azok tudják előadni, akik már maguk is végiggondolták, hogy semmi sem tart örökké, és egyszer az ő emlékükre is énekel majd valaki. (Amúgy nem csak ennél a dalnál tűnt fel: szinte az egész Cipő-életmű olyan számokból áll, amelyekben így vagy úgy, de megjelenik a szív és az elmúlás. És ez még azokra a nótákra is igaz, amelyeket másoknak írt.)

Visszatérve a földre: a jeles napon a szabadnapos tengerészre emlékeztető outfittel színpadra lépő Sipos F. Tamás és a Republic egymásra találása is kapott egy elég jelentős promót (amit tényleg csak a történelmi hitelesség végett jegyeztünk fel: ezt a meccset majd a zenekar lejátssza a közönségével). Az is a koncert krónikájához tartozik, hogy a reflektorfény néhány politikust is odacsalt az emelvényre. Abban természetesen semmi kivetnivaló nincs, hogy Kisvárda posztumusz díszpolgári címet adományozott Cipőnek, de elegendő lett volna szimplán bejelenteni – vagy, ha már mindenképpen helyi polcelebeket diszponáltak – legalább írhattak volna nekik egy rendes beszédet.

Ettől eltekintve alig zavarta valami az est emelkedett hangulatát. Beszélhetnénk a hangosításról (ami általában jó volt, néha viszont semmilyen), esetleg a fényekről (a Kék és narancssárga alatt a kék valóban kék volt, a narancs viszont egyszerűen csak sárga), de fölösleges: az egészből mindenki úgyis csak arra a Cipő-szerzeményre fog emlékezni, ami miatt eljött – és amit vagy eljátszottak, vagy nem. Meg a holland (német, svéd, portugál stb.) vendégekre, akik eleinte döbbent áhítattal, majd egyre inkább feloldódva figyelték, hogyan (és főleg: miért) tombol ebben a különös országban egy stadionnyi tömeg a sanzonszerű és számukra érthetetlen szövegű Szállj el, kismadárra (mit tudnak ők a kézis lányainkról, meg Madárról?), vagy – hogy az abszurd igazán felülmúlhatatlan legyen – a Micimackó fázikra.

Ott volt egyébként Halász Judit is, meg Koncz Zsuzsa (Cipő nekik is írt dalokat). Meg Nagy Feró, aki annak idején szárnya alá vette a Republicot. Meg a Pál Utcai Fiúk, akik ma már inkább bácsik. Meg a Hooligans, akiknek nem lehetett könnyű, amikor azt énekelték: „Neked könnyű lehet”. Meg az Első Emelet, akik talán a legnehezebb – mert Cipő nélkül értelmezhetetlen – dalt, a Repül a bálnát játszották. Meg egy másik Sipos (Péter, az Irigy Hónaljmirigyből), nos, az ő Jégbüfé-előadásánál láttam magam körül először sírva daloló embereket. Meg az Omega, a Bikini, sőt Byealex is – egyszóval majdnem mindenki, aki számít. Csak Cipő nem jött el – sajnos –, de arra, hogy ő ott lesz, március 11. óta igazán már nem is számíthatott senki.

A könnyűzenei élet színe-java összegyűlt a fináléra