Papák rock and rollja
Akkoriban két dolog tűnt teljesen kizártnak számomra a 26 évvel későbbi jövővel kapcsolatban: a zenekar 2013-ban még mindig aktívan turnézik, és hogy ez engem 44 évesen bármilyen mértékben érdekelni fog.
A nagyok közül az Iron Maiden (1984), a Saxon és a Scorpions (1986) után a Deep Purple volt a negyedik együttes, amelyik ellátogatott hozzánk – nálunk a műfaj és a csapat is a csúcson volt, a legjobbkor voltak hát a legjobb helyen. Az viszont egyáltalán nem volt benne a levegőben, hogy a rockzenészek (nem csak a Deep Purple-ben) egészen addig a pályán maradnak majd, amíg legalább a kezüket mozgatni tudják, és az sem, hogy a közönség együtt öregszik meg velük. Tény, hogy ’87-ben a BS-ben is felbukkant a nézők között néhány negyvenen felüli veterán. Aggódva figyeltük őket, hátha összeesnek, vagy valami más baj történik velük (én 18 éves voltam, és azt gondoltam, hogy a negyedik x-en túl már minden perc ajándék – vagy büntetés, ahogy vesszük).
Mindehhez képest a Deep Purple szombat esti koncertje a székesfehérvári Fezenen a kognitív disszonanciák tobzódása volt: hetvenhez közelítő zenészek a színpadon, egy lassan lépegető, olykor köhécselő, de egyébként vidám nyugdíjasnak kinéző énekes (Ian Gillan, aki anno a szobámban a poszteren úgy nézett ki, mint egy woodstocki hippi a fiatalabbak közül), és olyan korösszetételű publikum, amelyből még mindig nem felfelé lógtam ki. A mögöttem visszafogottan csápoló taták miatt ezúttal is kénytelen voltam pár percenként hátranézni, csekkolva, hogy talpon vannak e még. De szerencsére őket is magával ragadta a fergeteges, időtlen hard rock muzsika.
Az első, 1968-as (!) összeállításból már csak Ian Paice dobos tagja az együttesnek. Az 1987-ben Budapesten fellépő ötösből Joh Lord, minden idők talán legjobb billentyűse az égi orgonákon játszik, Ritchie Blackmore gitáros pedig már a következő bandájából, a Rainbow-ból is nyugdíjba ment, jelenleg a Blackmore’s Night nevű folkrock formációban zenél. Közben megfordult az együttesben jónéhány korábbi vagy későbbi sztárzenész – példaként említsük meg David Coverdale énekest és Joe Satriani gitárost –, de a folyamatos tagcserék jóval kevésbé alakították át a Deep Purple zenéjét, mint ahogy az mondjuk a Black Sabbath vagy a harminc év alatt csupán két új tagot bemutató, ám mindkétszer más irányba forduló Metallica esetében történt. A fehérvári koncert is azt bizonyította, hogy a Deep Purple maga az állandóság: szűk kétórás, minden részletében (a hosszabb szólókat is beleértve) tudatosan megkomponált, a teljes életműből csemegéző előadást láthatott a MÁV-stadion romjait (a keverőpult mögötti holtteret leszámítva) teljesen betöltő közönség. A legnagyobb slágerek is fölvonultak –természetesen a Smoke on the Water, viszont a hasonlóan emblematikus Child in Time már nem. Három szám a legújabb, idei lemezről (Now What?!) is felkerült a Listára, ennél többet csak az 1972-es Machine Headról játszottak.
Azt kell mondjuk, a jelenlegi gitáros, SteveMorse nemcsak névnek nem kisebb az elődöknél (Blackmore-nál és Satrianinál), hanem művésznek sem: ha kell – és a hard rockban gyakran kell –, alázatos ritmushangszerként bánik a szerszámmal, de minden dalban mutat valamit abból a zsenialitásból, ami miatt őt vették fel a megüresedett állásra. És – bár ezt alighanem szentségtörés leírni – Don Airey sem tűnt hallhatóan gyengébb muzsikusnak Jon Lordnál: ha van kettejük között minőségi különbség, az inkább a dalírásban mutatkozik meg, abban ugyanis a legendás orgonista tényleg utolérhetetlen volt. Ian Paice dobjátéka pontos volt és attraktív, mint 45 éve mindig, és Roger Glover (basszus) is ugyanolyan otthonosan mozog abban a közegben, ahol időnként az orgonával kell osztoznia a mély tartományon, mint 1969 óta bármikor. Ian Gillan-nek pedig legfeljebb az ízületei koptak meg az elmúlt évtizedekben, a hangszálai viszont remekül működnek, és sokkal jobban passzolnak ehhez a zenéhez, mint mondjuk Coverdale énekhangja. Egyáltalán: az egész koncert legalább olyan jó volt, mint az örök etalonnak számító 1987-es. És ezt nem csak az inverz nosztalgia mondatja velünk: a hazai közönséggel tartós szimbiózisban élő Deep Purple úgyszólván hazajár Magyarországra – az első itthoni fellépésük óta átlagosan háromévenként bukkannak fel újra –, vagyis az elmúlt bő negyedszázadból szinte az összes korszakukból van összehasonlítási alapunk.
Az idei Fezennel amúgy ugyanaz a gond, mint a korábbiakkal: a rendezvény már többször körüljárta a várost, de még mindig nincs meg az a hely, amely az ország immár egyértelműen legjobb rockfesztiválját méltóan fogadni tudná. Autóval és közösségi közlekedéssel is jól megközelíthető, elegendő parkolóhelyet kínáló, a sátorozók számára is otthonos, ugyanakkor a sűrűn lakott városrészektől is kellően távol lévő terület kellene. Ebből a négy feltételből egyszerre általában csak kettő (2013-ban a második és az utolsó) teljesül. A Fezen zenei programja sokkal jobban leképezi a magyar közönségízlést, mint mondjuk a ma kezdődő Sziget felhozatala. Ráadásul olcsó a jegy, ami garantálja a tömeget. Ez egyfelől jó hír a túltelített fesztiválpiacon, másfelől viszont azt jelzi, hogy vannak még kihívások Székesfehérvár legnépszerűbb tömegrendezvénye körül. Rá adásul olyan városról beszélünk, ahol viszonylag élénk zenei élet van, olyan gyöngyszemekkel, mint a Deep Purple után az egyik mellékszínpadon fellépő, progresszív rockot játszó Cry Baby. Azaz a kereslet és a kínálat is adott, már csak egy megfelelő koncert- vagy fesztiválhelyszín kellene.
