A hetedik, de nélküle
Az sem ok a felmentésre, ha valaki meghal. A műsor mindenképpen elkészül. Az, hogy ketten, Száraz Dénes és Fenyő Iván, csendben lemorzsolódtak, még csak különösebb feltűnést sem keltett.
Éppen a félidőre mégis többrendbeli válság sújtotta a vállalkozást. Kiderült, hogy az osztály kiöregedett a minden nyári zsámbéki táborozásokból. Miközben a sorozat sikere egyre nőtt, mind többen zarándokoltak ki a dombtető vadonjába miattuk, nekik egyre terhesebb lett a romantikus nomadizálás. A Füge és az Orlai Produkciós Iroda támogatásával sikerült alkalmas városi helyet találniuk a Jurányi utcai inkubátorházban. Ez több szempontból is szerencsés megoldás: a közönség számára is kényelmesebb, és így nyilván az érdeklődés is tovább fokozódhat. A tavalyi sorsolás nyomán viszont éppen az idén került sorra az egyik kimaradó, Száraz Dénes. Így kiderült, hogy ebben a nyilvánosság előtt egységesnek, összetartónak látszó közösségben is megvolt a struktúra, a hierarchia. Bizonyára megvan még ma is. Voltak és vannak hangadók és sodródók. Száraz Dénes mindezt igen okosan, tárgyilagosan elmondta a 7 óra 7 internetes portálon megjelent interjúban. Azt is, hogy először mennyire felháborodott, amiért mégis benne maradt a kalapban. Ám később jó kompromisszumnak találta a „vele, de nélküle” megoldást. Szóval megint csak sodródónak bizonyult. Jól tette, persze. Egy nagyon fontos vállalkozás, nagyon izgalmas próbálkozás kerülte el így a véget, vagy legalábbis az átmeneti kudarcot. Lehetővé vált a folytatás, az, hogy befejezzék az első félidőt, és jövőre elkezdjék a másodikat.
Fontos ez, mert ez a magamutogatónak, belterjesnek tetsző játék, önironikus, narcisztikus-mazochista kitárulkozás túlnőtt az osztályon, a szakmai körökön is. Értelmiségi közüggyé lett. Máté Gábor mondta a 168 Órában: „Azt tapasztaljuk: aki nem ismeri a belső sztorikat, néha még a valósnál is mélyebb tartalmakat gondol a szituációba.” Pontosan erről van szó, éppen ez minden művészi munkálkodás, próbálkozás lényege, értelme: egy vagy néhány ember legbensőbb magánügyeit úgy megfogalmazni, hogy abban a sajátjainkat ismerjük fel. A közösséget izgató érzéseket, élményeket, gondolatokat.
A mostani előadásban van egy perparódia. A kis közösség, az osztály legfontosabb, de egyben legbelső magánügye a per tárgya. Az a szóbeli megállapodás vagy szerződés, amely alapján az AlkalMáté Trupp évről évre létrehozza előadásait. Tisztázni a tisztázandókat. Véresen komoly és vadócan komolytalan. Mindenki „csakis a véleményét” mondja, de mindenki pontatlanul emlékszik, semmi sem akkor volt, vagy nem ott történt. Mindenki mindent cáfol és megerősít, többnyire egyetlen mondaton belül. Izgalmasak az érvek, de még izgalmasabb, ahogy mindnyájunk mindennapi bizonytalanságaira ismerünk.
És nagyon jók most is az emlékező etűdök. Határtalan öngúny, merész kitárulkozás, önboncolás elevenen. Kicsit furcsa ugyan, hogy akit boncolnak, marcangolnak, nincs jelen. Róla, de nélküle. A gáttalan felszabadultságnak szélsőséges esete ez. A kéthetes táborozásból kiöregedett családapák és -anyák ma is könnyedén alakulnak vissza tíz évvel korábbi önmagukká. Igaz, azért színészek, hogy bármit eljátsszanak. Még önmagukat is. Saját fiatalságukat. Ha kell, tizenketten mind a tizennégyükét.
Az életrajzok egyre hosszabbak, az iskola egyre messzebb van, de a szelleme nem halványult el eddig. Lehet, hogy csak a hangadók hordozzák igazán, de megvan, működik. Ha innen nézem, nem is olyan sok a hátra lévő hét év. Addig csak kitart.
