„Pedig csak pianínó volt”
Meghalt Halmos Béla.
Mindenkit sokkolt a hír. Nagy teherbírású ember volt, focizott, pingpongozott, teniszezett, bírta az éjszakázást is, úgyhogy tényleg teljesen váratlanul történt a dolog.
Élő barátság volt az önöké?
Nagyon közel voltunk egymáshoz. Amikor elkezdtünk zenélni, azért is jelentett sokat az ő barátsága, mert bár csak 6-7 év volt közöttünk a korkülönbség, mégis nagyon vonzódtam a báty-, illetve az apamintához. Édesapám egészen fiatal koromban halt meg, Béla személyiségében pedig volt valami jóságos, atyai – nem véletlenül kezdték bácsizni már korán. Először azt hittem, hogy ez a barátság csak nekem ilyen fontos, később viszont kiderült, hogy neki is nagyon sokat jelentettek az éjszakákon át tartó beszélgetések. Tiszta szívű, jó ember volt. Ráadásul nagyon sokat tett ezért a műfajért, a népi kultúráért, Sebő Ferivel együtt. Nekik sikerült az amatőr státuszból kimozdulni. Béla kezdetben outsider volt, építészmérnök, csak később lett a népzene kandidátusa, és Sebő is felnőtt fejjel végezte a Zeneakadémiát. A „hivatásos” zenészek pedig mindig kicsit gyanakodva néznek arra, aki nem a hivatalos pályán közelít...
Ma már nem kell különösebb bátorság ahhoz, hogy a népi kultúra felé forduljon az ember, régen azért ez nem volt veszélytelen. Miből táplálkozott ez a merészség?
A maguk generációja már nem értheti, mit jelent a jogbizonytalanság és a kiszolgáltatottság állapotában élni. A hetvenes évek már nem az a rettegéssel teli időszak volt, mint a szüleim kora, az ötvenes évtized, de Magyarország akkor sem volt jogállam. A hatalom egyetlen célja a hatalom megtartása volt. S mindenki, aki ezt veszélyeztette, vagy akiről azt hitték, veszélyezteti, a karrierjével, sőt a szabadságával játszott. Eleinte nem akartuk elhinni, hogy pusztán a népzene szeretetével és művelésével bekerülhet az ember a gyanúsítottak körébe. De a nálunk sokkal idősebb és tapasztaltabb emberek, például Csoóri Sándor, Sára Sándor, Kallós Zoltán, Nagy László, mind biztosítottak minket, hogy de bizony, a rendszer így működik. Nem arról van szó, hogy mindent előre engedélyeztetni kellett volna, de ha menet közben kiderült, hogy valami veszélyes, akkor lecsaptak. A Sebő klubot például nem tiltották be, de behívták a szervezőket, a résztvevőket és jött a vegzatúra. Meg a hivatalos pletykák. Például, hogy a Sebőéknél a klubban fiatalok szeretkeznek a zongora alatt. Holott csak pia nínó volt a teremben…
A Muzsikásra is lecsaptak?
Amikor elkezdtünk külföldön játszani, abszurd vámbűntettbe „keveredtünk.” Bevonták az útleveleket – hogy ez véletlen lett volna? Packázás volt. Mi nem jutottunk házkutatásig vagy letartóztatásig, de a koncertek szervezőit azért behívták a „fehér házba”... Előfordult, hogy tudatosan szabotáltak külföldi koncerteket. Vagy hogy mondvacsinált indokkal egy-egy tagot kitiltottak a televízióból, ami azt jelentette, hogy kvázi az egész zenekart tiltották ki. Szóval, megvoltak a hatalom kis műhelyeiben kidolgozott, hivatalos módszerek, és voltak persze önkéntes kis szorgalmasok, akik akkor is próbáltak keresztbe tenni, amikor tényleg nem volt semmi okuk rá. Különben a hatalom nem véletlenül félt: Magyarországon akkoriban, néhány szocialista diktatúrával egyébként teljesen ellentétben, erősen el volt nyomva a nemzeti gondolkodás, a nemzettudat. Valószínűleg abból táplálkozott a félelmük, hogy a nemzettudat erősödése elvezethet a nemzeti függetlenségtudathoz. Egy megszállt országban, ahol a vezetőket senki nem választotta, s ahol a mi indulásunkhoz képest nem is olyan régen egyetlen hívószó hozta össze a népet: ruszkik haza!, valóban veszélyesnek tűnhettünk. Pedig nem szidtuk a rendszert a Sebő vagy a Muzsikás klubesteken, csak beszélgettünk, megmutattuk egymásnak, mit tanultunk például Erdélyben. Együtt voltunk. De voltak beépített emberek is köztünk, ma sem tudjuk, kik. Egyébként nem hiába féltek, hiszen később valóban előtört a nemzeti függetlenség gondolata...
A vegzatúra idején fel sem vetődött, hogy hagyni kéne az egészet a fenébe?
Nem. A veszélynél, amit különben alig éreztünk, sokkal nagyobb volt a népi kultúra vonzereje.
Hogyan indultak?
A Muzsikás klubbal. Rájöttünk arra, hogy amit előzőleg táncháznak hívtak, annak azért nincs nagy jövője, mert alapvető feltételnek tűnt, hogy mindenki tudjon táncolni. Vagyis inkább néhány profi együttes profi táncosainak belterjes szórakozása volt. Olyan helyet akartunk, ahol lehet tanulni, táncokat, népdalokat. Mert a táncház szerintünk: tánc- és énektanítással egybekötött, rendszeres összejövetel. Hetente találkoztunk. Szinte dedósan didaktikus módszert használtunk a tanításra. Körbeálltunk, a táncosok mutatták a lépéseket, s amikor már mindenki tudta ezeket, akkor összeálltak a fiúk és a lányok, táncolni. Körülbelül két perc után leállt a zene, és mondjuk minden lánynak a neki balra legközelebb eső fiúhoz kellett tovább vándorolnia. A szünetben már beszélgettek a fiatalok. Aztán megismerték egymást. Hétvégén jöttek a közös kirándulások, a nyaralások, a házibulik – létrejött egy kisközösségi forma. A szociológusok akkor azt írták: a szocializmus jelen állapotában a társadalom alkalmatlan arra, hogy ilyen kisközösségek jöjjenek létre. Nem volt igazuk. Az elméletet megcáfolta a gyakorlat.
Az idő előrehaladtával nem gondoltak arra, hogy a könnyűzenét is bevonják a repertoárba? Van, akinek bejött ez.
Azt, hogy a népzene egy teljesen más közegben, mondjuk a rockzenével együtt is megállja a helyét, mi is tapasztaltuk. Zenéltünk mi rockfesztiválon is. Mindenki ahhoz nyúl, amihez kedve van. Hogy valami mennyire népszerű, azt a közönség dönti el, azt viszont, hogy mekkora értéket képvisel, a jövő. Ma sokan az eladhatóságban mérik az értékfokot, pedig a kettőnek nincs sok köze egymáshoz. Az egyik egy pszichológiai, lélektani megfoghatatlan kategória – ez az érték. Az eladhatóság viszont közgazdasági. Ez persze nem jelenti, hogy ami ma eladható, az ne lehetne értékes...
A kulturális értéknek azonban meg kell találnia valahogy a közönséghez vezető utat, nem?
Természetesen. De mondok egy példát. Természettudományos területen dolgozom, alapkutatással foglalkozom. Az alapkutatás az, aminek nincs „értelme”, azaz közvetlen haszna. Az, hogy a villámok keltette elektromágneses jelek hogyan terjednek a magnetoszférában, s ott mennyi az elektronsűrűség – ki a francot érdekel? Minket persze igen, mert ez érdekes tudományos téma, de másvalakit? Pedig az igazság az, hogy nincs semmi a világon, amit az emberiség előállított, ami ne egy alapkutatásból indult volna ki. Az értékteremtésnek tehát nem közvetlenül kell hasznot hoznia. Majd hoz közvetetten, az emberek gondolkodásában.
A Muzsikás hatását lehet mérni?
Sokszor azt hiszem, hogy a Muzsikást nem ismerik az emberek, nem tudnak róla, s hogy amit mi csináltunk, az egy zárt körön belül marad. Nem vagyunk jelen a nyilvánosságban, a gyerekek tudatában sem... De aztán egyszer csak kiderül, hogy olyanokat is inspirált a Muzsikás, akikről nem is gondoltam volna. Vagy hogy valaki emlékszik egy harminc évvel ezelőtti, a hollandiai Diemen tornatermében adott koncertünkre, és évtizedek múlva eljön megint, és sugárzó mosollyal adja át az akkori hanganyagot CD-n, és örül, hogy megint lát minket. Vagy egy pökhendinek tűnő amerikai, repülőtéri vámparancsnok, aki egyből megszelídül, mikor kiderül, hogy mi vagyunk a Muzsikás, mert az összes lemezünk megvan neki. Az ember az ilyen alkalmakkor szembesül azzal, hogy talán mégiscsak van valamiféle hatása annak, amit csinál... Nem is annyira közvetlenül nekünk, hiszen ezt a zenét nem mi szereztük. Mi csak válogattuk, és hittünk benne, hogy ennek van, lehet ereje.
Hogyhogy úgy érzi, nincsenek jelen a gyerekek tudatában? Hiszen évek óta tartanak rendhagyó énekórákat.
Az órák után már tudnak rólunk, de előtte még nem, leszámítva néhány különleges gimnáziumot, ahol a tanárok kicsit felkészülnek belőlünk. De a zenét, a népzenét – egyáltalán, ami még szomorúbb: az élő zenét nem ismerik a gyerekek. Egy óra alatt kell elérnünk, hogy rájöjjenek, az élő zene semmivel nem pótolható. S hogy a tradicionális népzene befogadható. Kilencedik éve csináljuk, a Mol támogatásával, vagyis az iskoláknak ez nem kerül semmibe. Egy évben ötven-hatvan iskolába megyünk el, intézményenként átlagosan 250 gyerek előtt játszunk, be lehet szorozni, hányan hallottak eddig minket. Reméljük, tíz év múlva is eszükbe jut majd, hogy mégis fontos ez a zene...
Negyven éve közös ez a cél. Ez már egy komplett munkaviszony, ami után az ember, ha mázlista, jól elmegy nyugdíjba. Nem unják egymást?
Nyilvánvaló, hogy előfordulnak válságok egy ilyen hosszú távú csapatmunkában, főleg az elején, azt hiszem. Később, amikor már jól ismerjük és tiszteletben tartjuk a másik másképp gondolkodását, már nem jellemzők a konfliktusok. Ha együtt vagyunk, a magyar zene, a népzene a legfontosabb, tökéletesen együtt tudunk működni. A másodlagos preferenciáink viszont különböznek. Az egyik Bachért van oda, a másik a Rolling Stonesért, a harmadik a dzsesszt imádja. Van, aki az építészetért rajong, másnak a kertészet a mindene, vagy a keleti gyógyászat. Vagyis a zenén és egymáson túl is tele vagyunk mondanivalóval. Így amikor beszélgetünk egymással, sosem fogyunk ki az ötletekből, mindig tudunk újat adni a másiknak. Annyira mások vagyunk, hogy ma is nagyon érdekes a találkozás. Az asszonyok is jóban vannak, a gyerekek is. A Muzsikás tehát nemcsak egy zenekar, hanem baráti közösség is.
