Légyen szó a világtörténelem legszörnyűbb népirtásáról, akkor sem lehet védekezni az unalom ellen, ha az ezerszer hallott kliséket ismétlik. De nem lehet védekezni a fölzaklató hatás ellen, ha a konkrét személyesség beleélésre kényszerít. Ráadásul ez a túléléstörténet semmilyen értelemben nem az ezredik, hanem a legőszintébb és legközelebbi, ezért a legmegrázóbb közelképek egyike.

A közelség mértéke a szégyenérzet legyőzésén múlik. Az pedig a lélek erején. Mint idéztük, már Erdélyi Lajos is „az életből lassan kikopónak” érzi magát, pedig ő a legfiatalabb memoárképes túlélők közé tartozik. Nem egészen gyerekként érte a vészkorszak. 1929-es, mint Kertész Imre, de még a koránál is fiatalabbnak látszott. Nehezen magyarázható csoda, hogy nem pusztították el azonnal, mint húgát és édesanyját. És még hatvan közeli és távoli rokonát.

E csoda nélkül nem egy memoárral, hanem egy nagy életművel lettünk volna szegényebbek; nem a vészkorszakról, hanem Erdélyről tudnánk sokkal kevesebbet. Ő nemcsak fotós, aki Erdély hétköznapjairól, művészvilágáról, zsidó temetőiről „írt” csodálatos képriportokat, de úttörő fotótörténész is, aki Orbán Balázs és Teleki Samu fölbecsülhetetlen örökségét átmentette a jelenbe. Emlékszem a féltő izgalomra erdélyi barátaim körében a Ceausescu-korszak vége felé, hogy vajon sikerül-e a szekutól szorongatott fotóst hatalmas fotógyűjteményével együtt átmenteni Magyarországra.

Az erdélyi magyar zsidók komplex helyzetüknek megfelelően komplex és folyamatos üldöztetésben részesültek. Erdélyi apja sutba vághatta a nagy áldozatokkal megszerzett diplomáját, mert nem esküdött fel a román alkotmányra. Nem menekültek át a biztonságba, a dél-erdélyi rokonokhoz, mert az apa úgy gondolta, a lengyel zsidóság szörnyű sorsa az erdélyi zsidóságot nem érheti el, „Székelyföldön, ahol felállították a Székely Hadosztályt, ez nem történhet meg, Erdély ezt nem engedné.” Az ötvenes években aztán Erdélyi Lajos diplomája is porosodhatott, amíg tulajdonosa esztergált.

„A szögesdrót mögött pucérra vetkezett a lélek.” Ez a könyv kulcsmondata. „A rejtett hibák, bűnös hajlamok vulkanikus erővel törtek a felszínre.” „Lenéztem a velem egy priccsen szorongó, vagy mellettem egy munkahelyen csákányozó társamat, ahogyan kivetkőzött az emberi méltóság utolsó rongyaiból. Ahogy meglopta sorstársát.” „Nekünk – nem mindenkinek, de sokunknak – öt-hat hónap is elég volt a teljes zülléshez... a hagyományos világunkban kialakult értékrend bármiféle normájának részleges vagy teljes tagadásához.” Aki sikeresen átmenekült egy biztos halált jelentő helyről egy másik barakkba vagy emeletre, annak helyébe valakit oda vittek: „a lágert... általánosságban csak valami más élete árán élhettük túl. Ami kalóriát a szabályos ételosztásnál kaptunk, azzal nem érhettük volna meg 1945. május kilencedikét. Amit kapcsolatok révén összekoldultunk, az közvetve vagy közvetlenül olyan élelmiszer volt, ami mást is táplálhatott volna.” Megtudjuk, milyen eszméletlenül büdöseket eregettek a foglyok, valószínűleg a vadgesztenyével „szaporított” kenyér miatt, s milyen nehéz volt és milyen sokszor nem sikerült kibírni az apellt bepisálás, beszarás nélkül. „Évek óta faggatom hajdani társaimat... honnét szereztek alkalmas papírt, vagy papírt helyettesítő alkalmas eszközt fenekük tisztán tartására? Olyan időkben, amikor a diaré volt a leggyakoribb betegségünk! Senki nem tudta pontosan elmondani, hogyan is volt ez. Magam is homályosan emlékszem.”

Gondoljuk el,milyen iszonyú erejű valóságkutató, ténygyűjtő kényszerérzet kell ahhoz, hogy valaki erről faggatózzék kitartóan hatvan év múltán. A fenti bekezdés idézetei pontosan jelzik, hogy a túlélők körében miért olyan sűrű a csend, és miért olyan nehéz a szó. A szexuális erőszak latenciája is azért olyan nagy, mert a vádló szó nem lehet más, mint gyötrő vallomás. Szégyenről, gyengeségről, megaláztatásról. Ez a vészkorszak túlélői esetében ezerszeresen így van. Végtelenített, végletes erőszak, végtelen szégyenérzet. Szégyen a pusztulásban, szégyen a túlélésben.

A szégyenen való fölülemelkedéshez a megértés és önmegértés bölcsessége kell. Erdélyi Lajos kiváló megértő. Minden kompenzációs torzulást, minden gyarló gyűlöletet megért. Az osztálytársaiét a marosvásárhelyi katolikus főgimnáziumban, akik „Hitler tévedésének” minősítették a létét; a közimádott tanítónőjéét, aki a háború után elmerült az osztályharcos gyűlöletben... Mindenkiét.

A segítők, a gyarlók, a szenvedők vonásai megmaradnak.

Csak a szadista gyilkosok arcát mossa el az idő.

Erdélyi Lajos: Túlélés
Zachor Alapítvány, 216 oldal, 2200 forint