A pályáról letérés, a kaland itt egy pár edzőcipővel veszi kezdetét. A könyv kvázi főszereplője, a kerekes székbe kényszerült Bagós a bentlakásos intézet egyenruhája helyett rikító, piros sportcipőt vesz magára. Ironikus gesztus ez, hiszen használni nem tudja, a cipő csak hivalkodó dísz, nem töltheti be eredeti funkcióját. Azonban éppen ezért többletjelentéssel bír: hatalmas vita keveredik belőle, és Bagóst áthelyezik egy másik csoportba. Az események katalizátora lesz ez a gesztus mind neki, mind az olvasónak.

A Fácánoknak csúfolt csoport tagjaként Bagós viszonylagos biztonságban érezhette magát a Házban. A Házban, amely valódi főszereplője a könyvnek, és amely „a város szélén áll. Azon a helyen, amelyet Fésűnek neveznek.” Itt ugyanis mindennek egyedi neve van. Mind a bentlakóknak, mind a Ház különböző helyiségeinek vagy éppen a használati tárgyaknak. A Házban azonban nemcsak a nevét veszíti el mindenki, de a múltját és a külvilággal való kapcsolatát is. A zárt térben zárt közösségek alakulnak ki, melyeknek megvan a maguk egyéni, saját szabályrendszerük. „A Szürke Házat nem szeretik. Ezt senki sem mondja ki fennhangon, de a Fésű lakói jobb szeretnék, ha nem volna ott a szomszédságukban. Leginkább azt szeretnék, ha egyáltalán nem lenne.” Akiket kivet magából a társadalom, azok itt építenek önálló társadalmat maguknak. Aki pedig más kíván lenni a kirekesztettek közt, azt kirekesztik. Erre a sorsra jut Bagós is. A normálistól eltérő mikroközösség nem tűri meg azt, aki egy kicsit is normális. A Ház ugyanis a testi fogyatékkal élő fiatalok bentlakásos iskolája. Kerekes székesek, vakok és csonka végtaggal élők gyűjtőhelye, akiknek egyszerre kell megbirkózniuk saját fogyatékosságukkal és a kamaszkor nehézségeivel. Mégis mintha az előbbi itt mit sem számítana. Ami a normálisnak tartott társadalomban hiba, az itt, a Házban a legtermészetesebb dolog. Nem ez teszi különlegességessé a helyet. Nem a benne élők külső tulajdonságai.

Titokzatos és mesés világ tárul fel előttünk, ha belépünk a Házba, és ez csak részben köszönhető annak, hogy itt mindennek egyedi neve van. Olyan helyiségek, mint Kávéskanna, Hullagyár; olyan nevek, mint Nyafka, Savanyú, Lomtár, Szürkefejű; vagy a Holdfényösvény és a Fenyves fantázianevű italok. Vagy épp a Mesék Éjszakája elnevezésű összejövetel. Ezen a helyen ugyanis mindenki mesél, álmodik vagy látomásokkal küzd. „Nem szeretem a történeteket. A pillanatokat szeretem. Az éjszakát jobban szeretem a reggelnél, a holdat a napnál, az itt és mostot bármilyen ott és akkornál” – olvassuk Tabaki monológjában. Márpedig a Ház minden pórusából történetek szivárognak. Ha nem a bentlakók mesélnek, akkor róluk mesél a könyv. A fantázia nemcsak a túlélés, de a fejlődés eszköze is. Bettelheim írja A mese bűvöletében: „minél boldogtalanabb és elkeseredettebb valaki, annál nagyobb szüksége van az optimista fantáziákra”. Ugyanakkor „a mese nem úgy »igazi«, ahogy a normális kauzalitás, hanem úgy, ahogy a képzelet »igazi«”. A Ház lakói egy képzeletbeli világban nőnek fel, melynek azonban nagyon is sok köze van a valósághoz. Nem öncélú, önmagába zárt fantázia ez. Nem a féltés, hanem a túlélés a célja.

Bagós így indul meg a fejlődés útján a fantázia által. Kikerül a burokból, ám egyúttal az eseménytelenség világából is. „[R]ájöttem, hogy egy cseppnyivel jobban ismerem a Házat. Egy morzsányival. Legalábbis sok mindent értettem, amit azelőtt nem. A Ház lakóinak a szenvedélyes vonzalma minden szokatlan iránt nem volt véletlen. Így fordították a keserűséget babonákká” – mondja. A Ház ugyanis nem csupán falakból és málló vakolatból áll: eleven, lüktető szervezet, mely egyszerre nyújt biztonságot, és készít fel az életre. Pont, mint egy jól működő mese.

Mariam Petroszjan: Abban a házban
Magvető, 808 oldal, 4490 forint
Fordította: Soproni András