Akinek eddig nem szerepelt a zenei készletében a Sigur Rós nevű zenekar, az most vegye fel, és akkor még egy érdekességet elkönyvelhet az említettek mellett. Az ínyencek persze valószínűleg ismerik az 1994-ben alapított, azóta a legújabbal együtt hét egész estés lemezt útjára bocsátó bandát, de nem baj, ha másokra is gondolunk.

A Sigur Rósra a posztrock műfaji címkéjét aggatják: körülbelül arról van szó, hogy az ezt a zsánert vivő csapatok hangszerelésileg ugyan a rock „szabályait” követik, vagyis a hagyományos rockbandák felállásával találkozhatunk az esetükben, dob, gitár vagy gitárok és basszusgitár. De lényegében minden más hatáselem különbözik a hagyományos rockbandák által használtaktól. A dallamvezetés, a dallamkészlet, az éneklés mikéntje (már ha van egyáltalán vokál – rengeteg esetben egyáltalán nincs ugyanis), a hangszerhasználat, a hangsúlyos témák kezelése. Az instrumentumhasználat mássága persze nem annyira azt jelenti, hogy a gitáros egy Fenderrel szólaltatja meg a cimbalmot – de mondjuk az általánostól eltérően nem pengetővel vagy puszta kézzel, hanem esetleg: vonóval. Vagy amivel, azzal.

A posztrockbandáknál tehát sok sokszor egyáltalán nincs ének – a Sigur Rósnál szerencsére van. Sőt, egyebek mellett éppen ez, Jónsi egészen furcsa és meghatározhatatlan hangja teszi az izlandi együttest egyedülállóvá. Legújabb, Kveikur című nagylemezükön is biztos kézzel használják a bevált receptet: a gitáros szerepet is vivő Jónsi úgy énekel, mint ha az élete múlna rajta, ez a fajta összpontosítás és elhivatottság (tehetséggel párosulva) pedig rendszerint hiteles, őszinte és releváns zenét eredményez. Bár a Kveikur csak nemrég jelent meg, kritikai recepciója máris jónak mondható. E sorba akarunk most beállni mi is.

A majdnem nyolcperces Brennisteinn című opus az egyik legjobb albumkezdő dal, amelyet volt szerencsénk hallani. A lassú hömpölygést néha törtebb, de legalábbis gyorsabb, mégis szelíd ütemek váltják, közben Jónsi hangja mintha valahonnan felülről, mondjuk egy most még éppen inaktív vulkán tetejéről szólna – le vagyunk nyűgözve, tényleg. Különösen szerettük még az Ísjaki című, látszólag könnyed, de igazából meglehetősen velőtrázó dalt, valamint az Yfirbordöt, amelyet korábban koncertverzióban volt már szerencsénk látni a videomegosztón, s a szerény kép- és hangminőség dacára is eléggé megkapónak tűnt. Most, tisztán szólva, ha lehet, még inkább a mi rezgésünk a cucc. Imádtuk a címadó számot is, a Kveikur valóban éteri – s ehhez nem kell hinnünk semmiféle mennyben. Ez tapasztalás. Összesen kilenc dalt kínál egyébként a Kveikur, mivel azonban többször balladai hosszúságúak ezek a szerzemények, lazán eltölthető velük egy egész este. Vagy egy egész vakáció.

A három alaptag, Jón Thór Birgisson, Georg Hólm és Orri Páll Dyrason mellett persze szót kell ejteni a körülbelül tucatnyi vendégzenészről is (fúvósok-vonósok), akik munkája nélkül – hiába a vonóval pengetés, meg a valahonnan fentről érkező vokál – a Kveikur nem lehetne az, ami: egy nyugtalanító remekmű.

Sigúr Rós: Kveikur
XL Recordings, 2013