Elfújta a szél, akinek nem élmény a moziból és nem látta a tévében, az is gondol róla valamit. Nem a legnemesebb alapanyag, de mégsem tudja az ember kivonni magát a hatása alól. Ez is a tehetség megjelenési formája: hiába nem tartom valami nagy gondolatnak, hogy Scarlett O’Hara arra esküszik meg felvonás végén, hogy ő többet nem lesz éhes, hiába értelmetlen az egész, mert ilyen esküt nagyon nehéz megtartani, az ember egy kicsit nem figyel oda, és hopp, már éhezik is, fene egye meg, elrontottam, azért Vivien Leigh mégis ott marad az ember filmélményei között, viharos ég előtt, dacos arccal. Gubik Petra nem marad ott, ne is maradjon, gyorsan törölni kell a memóriából.

Indulna is az ember haza, Szeged messze van, megértett már mindent, de ott tartja valami kíváncsiság: mi lesz ebből? Vagy egy másik kíváncsiság: vajon a varázslatos tehetségű és varázslatosan rossz ízlésű, magát rendületlenül Kerónak nevező Kerényi Miklós Gábor most is meg fog jelenni az előadás végén, hogy akkor is derék porondmesterként zárja le a szórakozást, ha nem is ő rendezte a darabot? Akit egyébként ez érdekel, annak szívesen lelövöm a poént: a porondmesterséget ugyan átadta a művészeti vezető másnak, de azért nem kellett nélkülöznünk a jelenlétét a nagy meghajlás során.

Ami a zenét illeti, az első felvonás némileg kiegyensúlyozottabb, egy jó dallam van benne, igaz, hogy azt Verdi írta eredetileg, a második felvonásra azonban Gérard Presgurvic már a padlását söpörte le, a maradék maradékát hasznosította. Hosszú a történet, és mindenki énekel egy szép adagot benne, persze, hogy elfogytak a dalok, mindenféle foszlányokat, oda nem illő dolgokat kell beilleszteni, a megtört Rhett Butler például, miközben azon jajong, hogy vajon megölte-e élete szerelmét, egészen vidám kismelódiában kesereg. Azért ebben a felvonásban is van egy jó dallam, igaz, hogy azt meg Nino Rota írta a Romeo és Júlia filmváltozatához, kellett némi bátorság egy ennyire ismert dallam elcsórásához.

A dalszövegeket a rendező, Somogyi Szilárd és Kerényi MG jegyzi, ebből is látszik, hogy hosszú távon is bíznak a darabban, hiszen a szöveg hozza a jogdíjat. Ennek ellenére talán okosabb lett volna egy tehetségesebb fűzfapoétát bízni meg a magyarítással, mert a remény-kemény-enyém rímsorozat nagyon szánalmas, és hiába reméli az ember, hogy az „ó, Scarlett, ez öncsalás” hívósorra valahogy bejön majd a fogmosás rímként, nem jön be, csak hogy „vár rád majd más”.

Az előadás azonban siker, amit állítólag nem kell magyarázni, mégis megpróbálom. Arról van szó, hogy annyira hosszú a darab, hogy már nem szívesen ismeri be a néző a kudarcot, inkább úgy tesz, mintha az egy elfogadható szerzői ötlet volna, amikor a déli ifiurak valami 80-as évekből szalajtott diszkóritmusra topognak a lábukkal, mintha az egy kimondásra érdemes mondat volna, hogy „ígérd meg, kislányom, hogy te soha nem nézel vissza”. Megint egy nehezen megtartható ígéret, még ha szegény kislánynak nincs is sok ideje megszegni. Néha a darab önmaga paródiájába megy át, szegény doktor Meade, midőn megkapja a fia halálhírét, oda nem illő gyakorlatiassággal suttogja a mikrofonba, hogy „már nem lesz szüksége cipőre”. Tényleg nem. Erre a darabra se volt szüksége senkinek, aztán mégis játsszák.

Csupán felidézik egy regény, pontosabban az abból készült film jeleneteit