Hiszen a trilógia nyitóregénye ebben méltó követőre talált, a márkává lett zsánervegyület, a tarkót csiklintó borzongás, az alapos korrajz kielégíti a vérrajongó elvárásait. Aligha, feleli viszont, ha A vértanú elemzésébe fog: a harmadik kötet ugyanis két emlékiratszerű kisregénye nemigen váltja valóra a befejezéshez fűzött nagy ívű reményeket. Benedek Szabolcs klasszikus formátumú vámpírkrimivel jelentkezett alig több mint egy esztendeje, és az angolszász kultúrkörből honosított minta pompásan működött a felütésben.

A dualista, polgári Budapest belvárosa mint helyszín, az életre keltett korabeli szerzők nem túl hízelgő, húsvér valóságukban fölöttébb gyarló portréja, a vériszamos bűnügyet, kritikus korrajzot és a filozófiai felhangokat megütő vámpírszálat biztos kézzel egymásba dolgozó történetvezetése, továbbá a mindezt oldalról megtámogató, szerfelett sötét tónusokban megrajzolt bűnös és bűzös periféria kontrasztot adó szennyrétege nem pusztán kellemes és izgalmas olvasmánnyá, de egyfajta önetalonná is tették A vérgrófot. A társadalmi és társasági szinten viszonylag távoli világokban lélegző hőseinek találkozása a dramaturgiai szükségszerűségen túl gyakorta nyílt vagy lappangó szociális minikonfliktusokat is előidézett a ráérősen hömpölygő, részletgazdag próza terítékén.

A közvetlen folytatás valamivel csekélyebb fajsúllyal jelentkezett, ám az előzményhez képest A vérgrófnő új összetevőkkel, labdarúgással, fronteseménnyel, valamint erdélyi helyszínekkel, tündérkerti tájakkal és babonákkal kibővült tartománya megfelelő szövegkörnyezetnek bizonyult a vámpírvadászat teljes kibontakoztatására. Polgári külsőt öltött, megnyerő modorú legendás vérszívó alakok vegyültek a fiktív és történelmi személyek közé, mintegy metaforájaként a századfordulós békét felkavaró háborúnak. Ha jelzők és véres konfrontáció szintjén az első kötet visszafogottabb volt, annál gazdagabb hangulati, koridéző elemekben és jellemrajzban, a folytatás fegyveres konfliktustól szaggatott erdélyi tájain megfelelően árnyas, buja és csatakos. Itt ha kellett, csont repedt, máshol hörgés szakadt, s a ködbe burkolózó vagy tört napfényben úszó tájak a zsivalygó Budapest helyszíneinél fenyegetőbben jósolták a gonosz mindent elsöprő fellépését.

Így az olvasói fantázia bizakodva várta az utolsó kötetet, és hatalmas tablójú vámpírcsatát vizionált. Ehelyett Benedek optikát cserélt, és két, időben egymástól meglehetősen távol születő napló lapjain írja tovább regényfolyamát. Egyrészt Szállási Titusz újságíró jegyzi le tapasztalatait a Tanácsköztársaság kikiáltását megelőző zűrzavaros esztendőben, másrészt egy XV. században élt fiktív író deák, Tarnóczay János emlékezik vissza ifjúkori kalandjaira, arra az időszakra, amelyet a magyarországi fogságból hazatérő, országát visszafoglaló Vlad Tepes havasalföldi vajda oldalán töltött 1476-ban. A letargiába zuhant Budapesten Tituszt immár oknyomozói szenvedély sem fűti, és egyszerre két nő szerelmét is pazarolja. Egyre lankadó lelkesedéssel vesz részt Radó Ágnes oldalán Drakula felkutatásában, vidéken is keresik, ám kiruccanásaik nem hoznak eredményt. Molnár Ferenc, Hunyadi Sándor, Ady Endre is csupán árnyéka régi önmagának.

A szárba szökkenő munkásmozgalmak és a jegyrendszer okozta általános társadalmi elégedetlenség közepette a spanyolnátha szedi áldozatait. Titusz ide-oda csapódik az alig előremozduló történet holtpontjai között, mígnem megjelenik Mihály, Saint Germain grófjának inasa, és az események kissé felgyorsulnak. A mindezzel párhuzamosan futó középkori cselekményszálat az élők és holtak világa közti dimenzió fejedelme, Vlad Tepes, azaz Sárkány László, maga az ördög fia uralja, aki a Pestről Mohácson, Brassón, Törcsváron és Tergovistyén keresztül Bukarestig vonuló hadsereg élén két csatát is nyer, karóba húzott tetemek tövében lakomázik, éjszakáit pedig szárnyas démonok társaságában tölti.

A középkori emlékiratban a Vlad Tepes-legendák rendeződnek egybefüggő történetté. Viszont a történelmi összetevők és a szofthorrorba illő jelenetek házasítása alig nyújt többet egy didaktikai célú ifjúsági regény élményénél. Előadásmódjában jelentősen eltér a trilógia jelenidejében írott naplótól, tartalmasabb annál, mivel főhősei átesnek némi fejlődésen, cselekménye is dinamikusabb, szemben a pusztán túlélő, célját vesztett és helyét nem találó Titusz kevés izgalommal kecsegtető hétköznapjainál.

A vérgrófnőben felbukkant és rejtélyes bosszútól hajtott Drakula magyarországi útjának indítékáról talán fellebben a fátyol, de nem is fontos már megtudni, amint annak sincs már jelentősége, hogy Saint Germain grófja boldogabban hal-e meg pár hét alatt emberként, mint amilyen boldogtalanul élt évszázadokat vámpírbőrben. Egy korszaknak mindenesetre menthetetlenül vége szakadt, s e felismerés mélabúja a trilógia utolsó kötetének átható veszteségérzetével párosul, melyben szerző, regényhős és olvasó együtt osztozik.

Libri, 480 oldal, 3490 forint