Sok fejezeten át úgy tetszett, hiába az eseményeknek otthont adó különleges miliő, a szöveg nem dermeszt, s ráz meg. Sőt akadtak pillanatok, amikor az óvatlan olvasó már kottából játszott. Azután, hogy a fiákeres a kocsin kapott a szívéhez, s halt meg, csöppet csalódottá is válhatott, elvégre igen közhelyesnek tűnt a finálé. Nem szólva arról: az üzenetet még akár didaktikusnak is érezhette. És a Miért nem tartott Horthy ünnepi beszédet Újvidéken? című fejezet meg egyenesen publicisztikai fordulattal zárult. De a kocka, mint arra az egyetemes história megtanított, fordul.

A sztori csúcspontja ugyanis egyszeriben, mintegy visszamenőleges hatállyal tesz helyre mindent, s egyúttal arra késztet: a kezünkben tartott könyvet a térdünkre vagy az asztalra pozícionáljuk, s újragondoljuk mindazt, ami fölött esetleg elsiklottunk. A főszereplő – itt most nem részletezett – különös sorsa hirtelen, s mellbevágóan tudatosítja a kisebbségi lét traumáinak kezelhetetlenségét, s szimbolizálja a huszadik század Kelet-Európájának szörnyű kínjait és abszurdba hajló realitásait. Végel könyve egy város balladája. Olyan közösségé, amelynek történetében akadtak szakaszok, amikor egyik etnikum sem volt többségben, azaz mindegyik kisebbségben volt.

Újvidék úgy volt senkié, hogy mindenkié volt. Kevésbé idealisztikus megfogalmazásban: úgy volt senkié, hogy mindenki magának akarta. (Ennek a helyzetnek a feszültsége aligha fogadható be teljességében azoknak, akik nem éltek tartósan valamely kisebbség tagjaként.) Erre mutat rá e kötet is, amelyből nem derű és optimizmus sugárzik. Ez persze nem meglepetés. Túlságosan sok uralkodó, eszme, birodalom és vezér nevében mentek a vonatkozó városba katonák, politikusok és besúgók, akiknek visszataszító vagy kevésbé undorító regnálása idején túl kellett élni. Nem véletlen, hogy a regény karaktereinek egyike megemlíti: régen volt, amikor azt hitte, valaki vagy hős, vagy gyáva.

Csakhogy az élet ennél sokkal bonyolultabb. Még akkor is, ha radikális válaszokból nincs hiány, amennyiben könnyedén azonosítunk valakit árulóként, hazátlan bitangként. Hiszen „boldog-boldogtalan vörös zászlót lobogtatott, amit később vagy elrejtett, vagy elégetett.” Nem telt el sok idő, s „mostanság meg nemzeti lobogóval hadonászik mindenki.” S mindez olyan környezetben zajlik, ahol gondolkodni kell valakinek azon, hogy magyarul vagy szerbül feleljen e a kérdésre, hogy aztán a gyanú elkerülése végett szerbhorvátul válaszoljon. Olyan miliőben, ahol voltak apák, akik jobbnak látták, ha haláluk előtt nem mondanak semmit.

Elnémultak, hogy a gyerekek a saját útjukat járhassák, mert a jövő akkor éppen ígéretesnek mutatkozott. És hát: „Így vesztettük el apáinkat, az apáink meg minket.” Ebben a közegben nincs olyan momentum az újságosbódé előtt, az iskolában, a munkahelyen, a randin, este a kocsmaasztalnál, napközben a nyelvi forgatagban, amikor ne tolakodna elő a kérdés: ki vagyok? Erre a felvetésre pedig olyan megrendítő reakciók is föllelhetők a szövegben, mint: „Az anyám jogán gyilkos, az apám jogán áldozat.”

Tán ezért nem lehet élni a „velünk vagy ellenünk?” tükrözte, egyszerűségében béketagadó logika szorításában. Akárhogy is, ennyiből már régen kiderült, nemhogy nem győztem le a szöveget, hanem kiütéssel nyert. Identitásunk, magyarságunk, emberségünk, elfogadásba vetett hitünk legsúlyosabb dilemmáit veti föl, minekután egyszeriben értelmet nyer, ha a fiákeres a kocsiján hal meg. Azt legalább már tudjuk, neki mennyi jutott az Ígéret Földjéből.

Noran Libro, 305 oldal, 2990 forint