Négy esztendőt tölt el ott egy határszéli kis sárfészekben, Battonyán – nyilván nyelvet és embert puhatoló idegenként –, majd visszaszáll Budapestre, Berlinbe vagy más világhelyre, és megírja ennek a minden szellemtől elhagyott, de egyetlen ember – az írónő –szemében meglelkesült alkatföldrajzi tájegységnek legszebb akvarelljeit. Már úgy értem: két regényt is ír erről a tájról, az Üdülőt (ez néhány éve jelent meg magyarul), és a Banatskót, amely a minap látott napvilágot. Ez a második árvasági lelet is, úgymond, regény.

Csak épp a regény kellékei hiányoznak belőle: egységes, az egész szövegtestet átható cselekmény, szélesen modellált fő- és mellékalakok, konfliktusok és elbékülések, csúcspontok és hangulati csendespihenők, érzelmi kisülések és, legalább az erőfeszítés végén, valami csattanó vagy afféle. Nem, mindez alig-alig dereng e bámulatosan könnyednek tűnő, impresszionista próza lapjain. Mert miről is hallunk? A főhős, valaki, egyes szám első személyben beradarozza (de, sajnos nem átröntgenezi) a Bácska-Bánát tájainak, embereinek kül- és belvilágát, kis történetszilánkokba sűrítve egy-egy ellesett, hosszabb megfigyelésből adódó, vajmi kevéssé feltűnő lelki, földrajzi vagy emberalkati adatot. (Mintha minden erscheinungslos – szemérmes, feltűnést kerülő – volna itt, ez a könyv egyik alapszava az eredetiben.) Három ország határán vagyunk: Magyarország, Szerbia és Románia érintkezik itt; legalább három nyelv, ugyanannyi nemzetiség, ugyanannyiféle világ, és minden ugyanakkor a senki földjével határos, vagy maga a senki földje.

A Banatsko egyik sugallata, hogy ahol az országok véget érnek, ott valahogy az embereknek is külön létformát kell életüktől kicsikarniuk. A szöveg fukarkodik a drámai csomópontokkal; inkább némi szorongató melankóliát, egykedvűséget áraszt, a történelem- és történetmentes veszteglét bajosan kifürkészhető, nehézkes boldogságát. Megrendítő, ahogy az írónő a csenevész hétköznapokban szinte tíz ujjal kitapintja ennek a poros, tikkadt, máskor meg csatakos, rideg, de mindig igen próbáló végvidéknek furcsa figuráit, s esztétikai lajstromba veszi viselkedési és éghajlati törvényeit, életritmusának lassú tenyészvilágát, bánatos, de elnyűhetetlen életerőt sugalló hétköznapjait.

A szerző, látszik, sokat tud a csak idegen szemnek feltűnő archaikus tárgyi világról, a délszaki-határszaki emberek ösztönös sodródásáról, félelemtelen szorongásáról, vakságban is csalhatatlanul tájékozódó életkésztetéseiről. Esther Kinskynél ma kevesen tudják szabatosabban leírni a sötétre vizesedett tűzifa párolgását, a porban lófráló kutyák baktatását, a fűcsomók és facsemeték szemérmes, zsenge alázatát, a gyéren látogatott kocsma sarkába tolt székek táborozását, a vizespohár déli teknőjében szomorkodó pálinka csendjét, a dinnyék bőrének számtalan árnyalatát, vagy az emberek sóvár semmibe bámulását és a határszéli gyámoltalan szív egyéb megilletődéseit.

Kinsky könyve csillogó, tarka tabló egy olyan hátországról, amilyennel tele van a világ. S hogy a könyvet nem vázlatosan, hanem rajongó azonosulással vesszük át, az Bán Zoltán András mesteri fordításának köszönhető. A Kosztolányi-iskola nyelvművészete itt újra olyan ünnepet ül, amilyenre ma már csak a legszemérmesebb olvasói populáció számít. Amíg egy-két ember ilyet tud (író és fordító), addig nem lehet azt mondani, hogy megszűnt az irodalom.

Scolar, 230 oldal, 2950 forint