Gyerekként kezdték

2013-07-26

Ki várhatná el a filmkritikustól, hogy ne ajánljon egy olyanművet, amely hat zseniális filmrendező gyermekkorából idéz fel érdekes epizódokat? Persze biztos jobb lenne amesterek alkotásait nézni. De hát nem mehetnek állandóan Lang, Renoir, Tati, Hitchcock,Welles meg Bergman filmjei a tévében!

Amúgy nem szeretem túlzottan a művészek kultuszát. Talán az volna a legjobb, ha névtelenek maradnának. Az ember persze kíváncsi, elolvassa az életrajzokat, visszaemlékezéseket, de aztán kicsit szégyelli is magát. Mi közöm hozzá, milyen volt a családjuk, hol tanultak, kiket szerettek, mi szépben hittek? Nem kell, hogy hősök legyenek, hogy utat mutassanak, elég, ha nem szolgálják az embertelenséget. Fölösleges annyit foglalkozni a személyükkel. Nem különbek nálunk.

A gyermekkorukban sem. Legalábbis a film nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről. Beleszületnek valamibe – a mi hőseink a múlt századelejének méltóságos keresztény-nemzeti tompaságába –, tesznek egy-két érett, lázadó gesztust, aztán vagy nagy filmrendezők lesznek, vagy nem. Hogy ezekben az apró rezdülésekben már ott volna művészi világuk csírája? Aligha, de amíg nézzük történeteiket, higgyük ezt. És örüljünk, hogy mi sem tagadtuk volna meg anyánkat, ha kiderül, hogy zsidó, meg újszülött kishúgunkat sem fojtottuk volna meg bátyánk parancsára. Szóval, akár művészek is lehettünk volna.

Csak hát már tudjuk, hogy az élet inkább egy hosszú, kölcsönhatásos folyamat, amely arról szól, hogyan érnek tágra nyílt szemű gyermekkori lázongásaink kitörési pózokká vagy az alkalmazkodás józanságává.

Az ember lassan elfelejti a gyermekkorát. De a gyermekkora talán nem felejti el őt.