Ha például gyerekkoromban előbb nyúltam a főtt húsért, mint nagyapám, a kanál fejével csapott oda a kezemre, aztán evett tovább, mintha mi sem történt volna. Nálunk sosem tartottak illemtanórát, valaki vagy elleste, amit tudnia és tennie kellett, vagy ilyen finom utalásokkal terelték a helyes útra.

A hegyi beszédeknek azóta sem látom semmi értelmét.

Apám, akinek az erdő volt az istene, a túlvilágban nemigen hitt. Amikor a hatalmas bükkösökben sétáltunk, és furcsa hangokat hozott felénk a szél, azt mondta, így beszélgetnek egymással a fák, ha van hozzá füle, az ember is megértheti, amit mondanak. Még azt is hozzátette, hogy hallotta már a fákat sírni, hamotorfűrész fogai vájtak beléjük, s nevetni is, amikor madárfióka született az ágaikon lévő fészekben.

Az elmúlást ennél egyszerűbben magyarázta. Azt mondta, anyagból születtünk, azzá is leszünk, szétporladt testünk virágként éled újra, így talán majd egy őzike legel be minket, az őzikét esetleg ember eszi, aztán az ember meghal, mi pedig virágként éledünk újra megint...

A kép, hogy ibolya lehetek évmilliókon át, egészen, amíg a Big Crunch be nem következik, nem töltött el szorongással. Bár, ha már választani lehet, inkább lennék kakukkfű vagy illatos erdei turbolya, jobban érezném magam azzal az eshetőséggel, hogy holtomban is közöm van kulináris élvezetekhez. Sőt szőlőtőkeként akár több száz évet is vegetálnék, szerteágazó gyökereken szívnám magamba az ásványokat, és adnám tovább hajtásokig, fürtökig, aztán tovább inkarnálódva Hamvas hieratikus maszkjaként lennék az „ateizmus halálugrása”. Kadarka- vagy merlot-ruhát öltenék leginkább, a kékfrankosi túlvilágot a férfiakra hagynám. Borként aztán elégedetten oldanám a gátlásokat, omlanék átlényegülve karokba, csókokba és ölelésekbe, adnék termőtalajt új életeknek. És elviselném, ha búcsúpohár vagyok, szentjánosáldás, földre löttyintve, halottakért. Vagy „egykisöröm” olyanoknak, akiktől már nem tilt el semmit orvos, és nem kell termoszban becsempészni a kórházi ágyhoz.

Lehet nyíltan, flaskával is.

Apám tudott a jelekből olvasni, az erdőben nem is boldogult volna másképp. Tavasszal szinte napra pontosan megmondta előre, mikor érkezik az első szalonkamadár, s négyzetcentiméteres pontossággal jegyzett meg minden jó gombázós vagy szamócázós helyet. Az orrában megérezte a közeledő esőt, s tudta: ha Nagyvisnyó felől jönnek a felhők, abból vihar ritkán lesz, de ha Bükkmogyorósd felé kerülnek, égzengés várható.

Mostanában én is a felhőkből próbálok jeleket kiolvasni.

A múltkoriban egy asztalt láttam odafent, mellette három ember ült. Kártyáztak. Na, mondom magamban, ezek szerint meglett mind a két nagyapám, megy az ulti nagyban. Gyerekkoromban is órákat elücsörögtem mellettük, itták a jó savanykás falusi bort, és furcsa szavakat mondtak, úgymint negyvenszáz piros, durkmars, betli, rebetli, kontra, rekontra. Húszfilléres alapon játszottak, de a küzdelem vérre ment, a férfiúi becsület forgott ott kockán, nem más. Aztán láttam, amint vaddisznót néz távcsővel messziről, majd a vaddisznót játékos szelek fújták oroszlán alakúvá, később egy egész antilopcsorda bukkant elő, ebből mindjárt gondoltam, hogy Kittenberger Kálmánnal is megvolt a nagy találkozás, ha már korábban csak a szavakon keresztül.

S amikor legutóbb az erkélyen egy pohár pinot-val állva, valami sajdulós vággyal néztem fel az égre, már meg se lepődtem, amikor viszontláttam újra, egy pohárral a kezében.

Velem koccintott.

DOROS JUDIT

A Népszabadság munkatársa, miskolci tudósító. 2005-ben jelent meg Átkozott, édes föld című novelláskötete, Gyöngyöspatáról írt riportkönyve 2012-ben e-könyvként látott napvilágot.

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

08. 02.

FÁYMIKLÓS Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.

08. 09.

LOVAS ILDIKÓ Szabadkán élő író. Legutóbbi regénye, a Kis kavics 2010-ben jelent meg. Új művét Cenzúra alatti címmel jövőre adja ki a Kalligram kiadó.

08. 16.

EGRESSY ZOLTÁN Író. Majd kiszellőztetsz címmel az ősszel jelenik meg novelláskötete a Kalligram Kiadónál.