Így a nagyérdemű 3D, és a jövő évadtól az Angol Királyi Baletthez (Royal Ballet) igazoló fenomén, Natalia Oszipova nélkül vészelte át az estét – vagy távozott hőbörögve a pénztártól. A hajdani Bolsoj-csillag – Alina Cojocaru és Diana Visnyeva mellett – korunk három legkiválóbb Giselle-jének egyike; akit a londoni Dance Europe magazin a második helyre sorolt a világ száz legjobb táncosának toplistáján a 2011–2012-es szezonban. Csak a férje, Ivan Vasziljev előzi meg őt. Az angol Christopher Wheeldon (1973) idén a rangos Benois-díjjal kitüntetett, 2012-es munkája csökkentett dimenzióban és karizmatikus szupersztár(ok) hiányában is szemkápráztató tündérmese: XXI. századi speciális effektekkel működő, mégis hamisítatlan, viktoriánus fairy tale, Prokofjev muzsikájára.

A Royal Ballet-nak (Alice Csodaországban), és a Bolsojnak is dolgozó, neves kortárs tánckomponista három felvonásosa – koprodukcióban a San Francisco Ballet-val – a kreativitás, a leleményesség, a szenvedélyes újítókedv diadala. Mindebben oroszlánvállalása van az innovátor alkotótársaknak: a librettót jegyző, amerikai színmű-, forgatókönyvíró Craig Lucasnak, a díszletekért-jelmezekért, maszkokért felelős, brit Julian Crouchnak és az amerikai bábművész, dizájner Basil Twistnek. Utóbbi klasszis tervezte azt a hatalmas, mágikus fát, amely Hamupipőke édesanyjának a sírjából nőtt ki. A sírkőre vésett név, az Amelie Poulin, Crouch stílusos (fricskás) főhajtása Jean-Pierre Jeunet 2001-es kultfilmje, az Amélie csodálatos élete és az ábrándos, félárva pincérlány előtt.

Ám a gesztus ízlésrokonságot is jelez: a modern Grimm-feldolgozás száműzi a deszkákról a negédet, a pátoszt, a tütüs szépelgést, a rózsaszín giccset, az affektáltságot. A szokatlanul baljós fölütésben az anya (Erica Horwood) váratlan rosszul lesz, majd vért köp. A bálon csetlő-botló, alkoholista mostohaanya (a remeklő Larissza Lezsnyina), a társasági botrányt tompítani igyekvő, szelíd-tétova atya (Alexander Zsembrovszkij), a közönséges, karikatúraszerű mostohanővérek (Megan Zimny Gray, Nágya Janovkszi), és a Guillaume trónörökösre (Matthew Golding) pályázó balinéz, orosz, spanyol hercegnők mind az irónia, a paródia, a komikum, a groteszk képviselői.Míg – velük éles ellentétben – a címszereplő Anna Cigankova maga a természetesség, a törékeny, kolibri súlyú elegancia.

A nagy átváltozásokra képes orosz primabalerina Benois-díjra jelölt, sallangtalan, emberarcú alakításának erénye, hogy elhiteti: játszi könnyedséggel ingázik a tünékeny álom(lét) és a dickensi valóság között. Pazar jelenet, amikor aranykosztümjében – akár egy egzotikus madárka – hintón röpíti a bálba a négy, japáni szellemalak (egyben a négy évszak); lebegő köpönyege a kocsi ponyvája. Tagadhatatlan, a Royal Ballet iskolájában pallérozódott Wheeldon szcenikai bravúroktól roskadozó, kétórás opusában a látvány az úr. A színt-formát változtató az Élet Fája, a táncoló vadgesztenyék, a szörnyek, állatok, a királyi palotában éktelenkedő, fekete-fehér fotográfiák, melyeken a fehérnépek orcája egy pillanatra elcsúful (újabb kikacsintás az Amélie-re): ez nyűgöz le, ez ejt ámulatba.

A mozgásanyag (klasszikus balett, kortárs elemekkel) minőségi, a táncosok teljesítménye magas színvonalú – de nem szolgál kunsztokkal. Sőt, a számomra rejtélyes okból Benois-ra nominált, kanadai Golding föltűnően érdektelen hercegi jelenség: vakít a fogsora, ábrázata egy hörcsögöt idéz. Sokkal meggyőzőbb nála Benjamin barátja, a kitűnő, ausztrál Remi Wörtmeyer. Ám a figyelmemet mégis a piás nejét odaadóan támogató, sors verte apa, a magas, fess Zsembrovszkij keltette föl. A műszakállal-bajusszal korosított, jó svádájú ukrán kapcsolata az alkoholizmussal igen hitelesnek tűnt. A Het roppant nagyvonalú produkciója kivételes ízlésről, jelentős formátumról tanúskodik. Wheeldon és féktelen képzelőerejű csapatának új generációs Hamupipőkéje megreformálta a dohszagú, bánatosan bugyuta romantikus balettek történetmesélési hagyományát.

Uránia Nemzeti Filmszínház

Anna Cigankova maga a természetesség, a törékeny, kolibrisúlyú elegancia