Igaz, a koncepció kevésbé volt rigorózus. A lengyel kurátor – a nyolcadszor megrendezett szemle alapítója Przemysl művészeti galériája – az utca és a mező jelszavával hirdetett programot, de azonnal ki is tágította ezt a város és a vidék szélesebb területeire. Az ukrán, szlovák, magyar, román és lengyel pályázók így is élnek vele. A különdíjas román Itu (a díjakat nemzetközi zsűri adja) olajpasztellel festette a szintén kötelező papírra talán napraforgós táját. A mű címe Lépcsők az ég felé, és olyan finoman szórja tele a nagy zöldeket sárgákkal, olyan óvatosan rejt el egy apró útmenti keresztet a tábla szélén, hogy egyszerre érzékelteti a naiv festészet gyanútlanságát meg annak cáfolatát, a hitbeli őszinteséget és annak kétkedő kritikáját.

Wioletta Buczek-Warszava (Lengyelország): Elrendezés. Újságpapír, vízfesték

Lengyel szaktársa, Julia Olech-Novak a könnyebbik utat választotta a földtáblák geometriájának színes leképezésével, és a tárgybeli értelmezések körülbelül e két véglet között találhatók. Minőségben is, ahogyan ez egy száz festményt bemutató vándorkiállításnál természetes. A román Oprisa első pillantásra a fekete-fehér téli táj benyomását kelti háttérhegyekkel és faluszerű előtérrel, és csupán később tudatosítja a néző, hogy az utóbbi nem más, mint fekete tusfoltok bravúrosan szabályos-szabálytalan ritmusa, míg a lengyel Blonsky nemes egyszerűséggel Kassa környékének felületkezelt térképét állítja ki Elmúlás – változás gyanánt.

Igazi nyári látványtárlat ez, az egy mű – egy festő rendezés nem kötelez semmire sem látogatót, sem kritikust. Akkor is így volna, ha némi információt kapnánk egy-egy kiállítóról, ha a kétnyelvű lengyel–angol katalógus legalább életrajzot adna az ismeretlen művésznevek mögé. Így csak nézelődünk, de ez nem feltétlenül kellemetlen tevékenység. Felfedezzük például, hogy a lengyel Kalamarz-Kucz a törött zománc élességét, a sav marta foltok gorombaságát tudja előidézni szinte absztrakt, ámmégis hangulatébresztő Téli napfordulójával, hogy a szlovák Bronisevsky hasonló módon ábrázol és nem ábrázol sötét tájat, és hogy a szintén szlovákiai Ráczová Halál a járdán akrilja miként kapcsolja össze a két témakört egy halott fecske képének már-már távol-keleti tapintatával.

Ami a városvonulatot illeti, itt is a figurativitás az egyik pólus. Wojtanowsky (Lengyelország) az expresszív szociográfusok szürkéjével tesz jelentést egy buszmegálló népéről, és szinte folytatja ezt az a romániai Városi tér, amelyet Greti-Adrienne Miszovits komponált tépett formájú férfialakokból. Hogy e többé-kevésbé ábrázoló felfogásnak az a pop-art volna-e az ellentéte, amelyet a lengyelek sorozatautós, sorozatmadaras sziluett mintázata kínál, vagy a honfitárs Haba Út címet kapott, de tulajdonképpen gazdagon nonfiguratív táblája, azt eldöntheti a néző tetszése szerint. Itt az utóbbi az erősebb, a lengyel Renata Szyszlak méltán nagydíjat kapott pazar foltfestészete eleve erre billenti a mérleget. És még mielőtt bárki meggyanúsítaná a przemyslieket elfogultsággal, szögezzük le, hogy a lengyel résztvevők sokféleségben is, minőségben is uralják a terepet.

Valahogy látszik a közelmúlt. A Nagyváradról érkezett, Miskolcról majd Kassára vándorló kiállítás különbségekről beszél. Tagoltan és félreérthetetlenül. Arról, hogy a testvéri országok egykori nagy egységében korántsem volt egység a képzőművészetben (sem), és, hogy mindez negyedszázad múltán még mindig megmutatkozik. A magyarokat mellőzzük, mert a miskolci kínálat semmit nem képvisel, de a lengyel szabadság évtizedei éppúgy felismerhetőek, mint a nehéz ukrán múlt a szerényebb jelenlétben. Ha Magyarországon absztraktot, Romániában aktot nem lehet festeni, jellemezte a helyzetet akkor egy kortárs, és ez éppúgy meglátszik, mint az, hogy a csehszlovák ég hatvannyolc utáni elsötétülése nem okozhatott maradandó kárt a szlovák képzőművészetben. Az alkalmi peremgyűjtemény korántsem reprezentatív, de ezért tanulságos.

Ezüst négyszög
Miskolci Galéria