Egész pontosan 454 nézőt raboltak el a nyártól és ültettek le a művészfilmek mellé, ami első hallásra talán nem tűnik olyan soknak. Pedig nem kevés. Már ha azt vesszük alapul, hogy az átlag magyar nyáron nyaralni szeret, és ilyenkor – a nagy blockbusterek vetítését leszámítva – még a plázamozik is konganak az ürességtől, és bizony egy-egy kisebb filmnek, amely mögé a forgalmazó forráshiány miatt nem tud semmiféle reklámot szervezni, be kell érnie száz-kétszáz nézővel. Szóval ezek függvényében a kevés máris többnek látszik. Ráadásul tavaly még épphogy négyszáz alatt maradt az érdeklődők száma, tehát máris van némi növekmény. És ez csak a főváros. Idén ugyanis országos méretűre duzzadt az esemény, Budapest mellett tíz vidéki városban is tartottak ehhez hasonló vetítéseket, sőt egynémely helyszínen két hétig lehet válogatni a kínálatból. A tizennyolc alkotás mellé egy premier előtti bemutató is becsúszott, és a Renoir meg is hozta a várt sikert, a francia festő életéről szóló alkotás ugyanis majdhogynem száz nézőt vonzott egymaga. De a sok Oscarra jelölt A messzi dél vadjai is hozzátett a maga tízezres nézettségéhez még harmincat, ami egy negyvenfős terem esetén már egészen biztató.

– Nekem mindmáig az a fixa ideám, hogy ismét közösségi élménnyé kell tennünk a filmnézést –magyarázza Böszörményi Gábor, az esemény szervezője, hogy nem csupán a számok az igazán fontosak. Már az is nagy szó, hogy tudtak egy kis életet vinni a nyár miatt kókadozó mozikba. Ez lenne ugyanis a fimforgalmazók és a mozik talán egyetlen menekülési útvonala, a közösségteremtés. Az artfilmek támogatása ugyanis meglehetősen esetleges, ami a tervezést finoman szólva sem segíti. Kicsit úgy történik mindez, mint a háztartások esetében: ha nagy nehezen megérkezik a már megpályázott és megnyert pénz, akkor a forgalmazók lelkesen bevásárolnak, nő a bemutatók száma, ha viszont elapad a forrás, akkor tovább sorvad minden. Mert ha nincs kiszámítható támogatás, akkor lassan vetítőhely sem lesz: a Tabán és a Vörösmarty mozi egy ideje már a bezárás szélén ingadozik.

Ezért is kell megbecsülni a legapróbb sikereket is. Például azt, amikor a hatvanas úr nem bosszankodik a pénztárnál, hogy már csak a második sorba van hely, hanem még örül is neki, mert egészen más telt házzal nézni egy filmet. Pár napja tizedmagával búslakodott egy kétszáz fős multiplexteremben, s ez bizony, ha akarja, ha nem, az élményre is kihat. Böszörményiék is valami ilyesmiben bíznak tehát, s ezért is igyekeznek néhány programmal is dúsítani a filmnézést. A Tango libre – Szabad a tánc kapcsán a Tangószínház tagjai adtak egy kis ízelítőt a latin-amerikai szenvedélyből, míg a Sushiálmok című dokumentumfilm után a japán csemegéről folyt beszélgetés. A vásznon a 85 éves szusikészítő mester, Jiro Ono mesélt a három Michelin-csillagos éttermének fogásairól, élőben pedig Chef Maki, a Magyarországon élő japán szakácsnő avatta be az érdeklődőket a szigetországi gasztronómiá ba, annak már-már halálos perfekcionizmusába. A velencei filmfesztiválon nagy vihart kavart, két díjjal is elismert iráni alkotás, a Nők fér fiak nélkül kapcsán pedig Ablaka Gergely politológus beszélt az iráni nők helyzetéről, az ottani kultúra sajátosságairól.

A legdemokratikusabb diktatúrának vagy a legdiktatórikusabb demokráciának hívott Irán ugyanis bővelkedik az ellentmondásokban. Vegyük csak például az irodalmat. Rengetegen olvasnak, szinte minden élethelyzetre képesek idézni pár sort a legismertebb költők műveiből, hiszen azokat a kilenctől a kilencvenkilenc évesig szinte mindenki ismeri. Nagy kedvencnek számít Kafka, Camus és az egzisztencialista szerzők. S bár a könyvesboltok tele vannak jó művekkel, egy-egy ellenőrzés után ezek csakhamar lekerülnek a polcokról, hogy egy ideig indexen legyenek, majd a vihar elültével újra visszasompolyognak. A rezsim ellenére Irán a 3–4. helyen áll a blogírók számát tekintve is, megelőzve az oroszokat, a kínaiakat és a németeket is. A nők helyzete pedig enyhén szólva ellentmondásos. Bár vezethetnek autót, nem úgy, mint Szaúd-Arábiában, és saját taxitársaságuk is van, a buszon mégis külön utaznak. Koedukált szerelvény csak a metróban van. Nem csoda, ha ott szeretne utazni mindenki. Szabadabb szellemű alkotók, ahogy az ismertebb filmrendezők, azonban elég ritkán maradnak otthon. Állami film ugyanis csak számos kötöttséggel készülhet, például teljesen mellőzni kell az ágyjeleneteket. Erre pedig már Kafka is csettintene egyet. Ám mindezek ellenére az iráni meglepően bulis nép, imádnak különféle rendezvényeket szervezni, és erre az iszlám számos alkalmat is ad, hiszen nagyon sok az ünnep. Magyar fülnek igencsak paradicsomi állapot, hogy az újévi munkaszünet például két hétig tart.

Ha az iráni állapotoktól még messze vagyunk is, azért filmes szempontból a hazai helyzet sem túl kedvező. A piac folyamatosan szűkül, jelenleg sem az NKA, sem a filmalap nem ad pénzt a forgalmazás támogatására, miközben artfilmet magyar nézőhöz eljuttatni szinte csak veszteségesen lehet. Az ilyen alkalmak is, mint a mostani, inkább arra jók, hogy szinten tartsák a figyelmet a művészfilmek iránt. Hogy ne csak akkor tűnjön majd fel a hiányuk, amikor már egy se kerül majd a bezárni készülő mozikba. S persze vérpopulista dolog ilyenkor stadionépítéseket emlegetni, azért mégiscsak jó, ha tudjuk, hogy évi százmillióból az összes artforgalmazó stabilan és sokkal jobb nézettségi eredményekkel végezhetné a dolgát.

A Nők férfiak nélkül című iráni művet két díjjal is elismerték Velencében. A Mozinet-Művész Filmnapokon egy politológus segített megértetni a hátterét