A Heves megyei faluban élő fiatalember, Nagy Dénes Másik Magyarország című dokumentumfilmjében beszél keserű mindennapjairól. Az persze nem véletlen, hogy a Lágy eső című munkájával az idén a cannes-i fesztiválon is bemutatkozó rendező éppen e településen, valamint a közeli Szihalmon forgatott. Itt született, él és alkot Bukta Imre képzőművész, akinek Másik Magyarország nevet viselő kiállítása a Műcsarnokban volt látható.

– A film ötlete már a tárlat megnyitása előtt megszületett. Még a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen hallottam Bukta előadásainak egyikét, s nagy hatással volt rám. El akartam menni megnézni, hol, hogyan él, mi inspirálja – mondja Nagy. Bukta igent mondott az ötletre, az MTVA pedig nyolcmillió forinttal támogatta a projektet.

Az 51 perces filmből kiderül, hogy Bukta ifjú szomszédja nem tudja, miért nevezik a férfit művésznek, elvégre még egyetlen „alkotmányát” sem látta. A kockák peregnek, az interjúalanyok felelgetnek, a vidék helyzete pedig mind kilátástalanabbnak tetszik. Nagy nem először dolgozik ilyen szociokulturális miliőben, a miértre így felel: – Egyrészt, az alapállásomból fakad a téma iránti érdeklődés. Másrészt, budapesti vagyok, és sokszor nem találom a helyem, ezért kutatok. Olyan közhelyesnek tűnő kérdésekre keresem a választ, mint például az: miért vagyok magyar? S akármilyen furcsán hangzik, munka közben, Mezőszemerén, otthon éreztem magam.

Bukta Imre még inkább. A Munkácsy Mihály-díjas alkotó 1999-ben költözött haza a szülőfalujába. Fő témája a vidéki élet, az a másik Magyarország. A sokoldalú Bukta ezúttal a rögvalóság mellett a másik főszerepet kapta Nagy filmjében, és megrendítő jelenetekben látható. Például abban, amelyikben egy öreg nénivel diskurál arról, hogy a kereskedő ezeregyszáz forintot fizet a nyugdíjas asszony kétheti kézi munkájával elkészített termékért. Korábban csak ezret adott. Száz forintot emelt tehát a tarifán. Aztán megszólal a lány, aki Majkát és L. L. Juniort említi az általa ismert művészek között, és társa, aki Picassót és Kodályt emeli ki. Hallunk sztorit arról, hogy a gyereket miként hagyták el szülei, és maradt testvéreivel a nagymamánál.

– Ilyenkor a történetek hatása alá kerülünk. A tapasztalat minket is megráz. Amikor a fővárosban a vidék problémáiról beszélgetünk, általában a romakérdés áll a fókuszban, esetleg az elnéptelenedés. Ám arról ritkán esik szó, hogy a periférián ragadtak milyen reménytelenségben élnek. A legszörnyűbb pedig az: nem látom, hogy bármilyen politikai intézkedéssel változtatni lehetne a helyzeten. Vagy legalább könnyebbé tenni a mindennapokat – magyarázza Nagy, akinek a filmjét július 29-én vetíti a Duna TV. Mi több, a hónap végi, baranyai településeken rendezett Ördögkatlan Fesztiválon is bemutatják. Ennek kapcsán Kovács Éva, Váradi Mónika és Virág Tünde szociológus, valamint Gyáni Gábor történész is beszél a vidék és város viszonyáról, a szegénységről.

Van miről... Bár ha Bukta filmet záró monológjából indulunk ki, nem sok jóra számíthatunk. A képzőművész, aki otthonában szánt és arat, úgy véli: nincs remény, a vidék elhal. Nem látja a másik Magyarország jövőjét.

Amikor pedig az utolsó kockákat nézzük, az Ocho Macho Jó nekem című számának sorai csendülnek fel: „Azt mondják, hogy pozitívan éljek, de nem rezeg bennem már semmi sem”...