Ezt is el kell viselni, mondja magának a szenvedésre mindig kész hallgató. El kell, bolondját járatják velünk, amikor előveszik a Dicsőséges pillanat című Beethoven-opust, de megengedhetik maguknak. Nagy már bennünk a zeneéhség, július közepe van, szaladunk Martonvásárra, Nemzeti Filharmonikusok. A Dicsőséges pillanat igazi agyonhallgatott zenemű, mert nagyon nem illik a forradalmi Beethoven-képbe, és úgy látszik, még mindig Marx a nagyapánk, amikor a művészetről gondolkodunk. A kantátát együtt mutatták be a 7. szimfóniával és a Csataszimfóniával, de eszmeileg kínosabb még az utóbbinál is, mert az Wellingtont szerette, és nem várjuk el még Beethoventől sem, hogy napóleonista legyen, az Eroica ellenére sem. Hanem a bécsi kongresszusért már mégsem kellene annyira lelkesednie, hogy egy formás kis kantátában üdvözli a császárváros vendégeit, az európai maradiakat, akik azt hiszik, hogy éveken át tartó léhűtésük majd keresztbe feküdhet a történelemnek.

A történelmet ismerjük, Beethovent meg tanuljuk. A Dicsőséges pillanatot viszont se nem ismerjük, se nem tanuljuk, ezen az állapotán azonban mindenkinek érdemes változtatnia. Önmagában is jó, tele van érdekes zenei ötletekkel, szadisztikus, nőkínzó áriával, amit Szabóki Tünde nagy erőfeszítéssel, de elég szörnyű eredménnyel old meg. Ha tudnék elérhető szopránt, aki ügyesebb lett volna, szólnék, de nincs, úgyhogy nem panasz, sőt voltaképpen vidám pillanat, Szabóki Tünde is már olyan dörzsölt és higgadt színpadi lény, hogy a nehézséget kommunikálni tudja, a görcs helyett közös hüledezés a végeredmény, Ludwig, te sem vagy normális.

Az énekesek között a legtöbb szenvedést Horváth István biztosítja, a legkiegyensúlyozottabb Cser Krisztián, a legérdektelenebb Csereklyei Andrea, de mindannyian ellátják a feladatot. A feladat maga pedig mégis nemes és fölemelő: egy könnyű, nyáresti, szúnyogvadász fészkelődésből valóságos zenei eseményt kell gyúrni. Erre való a Dicsőséges pillanat, megtalálni, megmutatni, fölismertetni, hogy a zenemű tökéletesen független lehet a megalkotás körülményeitől és céljaitól, közben meg egyáltalán nem független az alkotótól magától. Ha nem volna pompás kantáta a Dicsőséges pillanat, akkor is érdemes foglalkozni vele, mert Beethovent ismerjük meg jobban. Rögtön az első pillanatban, hiszen a mű kezdete erősen emlékeztet a Hammerklavier-szonáta elejére. A szonátában is mindig azt érezni, hogy mintha a motívumnak volna valami szövege, mintha egy mondat járt volna Beethoven fejében, mintha szövegalapú lenne a zene, annak ellenére, hogy természetesen abszolút zene, zongorára készült. És hirtelen itt a párja, valóban van hozzá szöveg, kórus énekli: „Europa steht”. Nem jutunk vele messzire, mégis látjuk, hogy az anti-operaszerző Beethoven időnként szavakból indult el.

Van aztán szép csellószóló a basszusária alatt, hegedű a szopránnak, egy négyes, amely mintha A varázsfuvolából jött volna át,megint egy példa arra, Beethoven mennyit merített Mozarttól, mennyire tisztában volt a saját szerepével a zenetörténetben, szívtől szívig, de nem a semmiből, és nem is folytatás nélkül élt.

Mozart persze már ott volt korábban, a B-dúr zongoraversenyben. Kocsis Zoltán Ránki Fülöpöt hívta meg szólistának, nyilván tudja, hogy miért. Én még nem tudom, csak azt látom, hogy nagyon helyes gyerek, el is tudja zongorázni a darabot, de többnyire csak úgy, mint valami zenélőóra, rakosgatja egymás után a hangokat. Vannak jól sikerült pillanatok, az első tétel végén, a kadenciában, vannak nyugalmas részek, főleg a fináléban, amikor elfelejt az ember várni bármit is, csak hallgatja a zenét, és lehet, hogy ennél többre nincs is szükség, fölösleges aggodalmaskodni. Kicsit piszkálja az embert, hogy ezek a második generációs gyerkőcök elég nagy előnnyel indulnak, Kocsis Krisztiánt a Liszt Ferenc Kamarazenekar, Ránki Fülöpöt a Nemzeti Filharmonikusok röptették, de úgyis a végeredmény számít, nem az indulás.

Ha még visszább lépünk a történetben, akkor már a nyitánynál járunk, III. Leonóra, ez az, amire, ha lehet, egyáltalán nem szeretnék gondolni, úgyhogy még egy gyors sasszé hátrafelé. A színész Kovács István az est házigazdája, magyarul ismerteti a műsort, majd angolul, valami különös indiai akcentussal; aki szeret szórakozni, annak már ez is megérte a kirándulást.