Az orosz színjátszás sok évtizedes hagyományáé, amely támasz, de nem mankó, amely biztonságot ad, de nem köt meg, amelytől színházi forradalmak, szemléletváltások, nagy megújulási rohamok idején sem kell, nem is lehet megszabadulni. A csodás jelenetek sora főképp ebből a játékmódból ered, nem mellesleg bármit és bárminek az ellenkezőjét is el lehet hitetni vele. Kétes értékű, gyanús mélységekkel kérkedő rendezői elgondolást is képes hitelesíteni, emberi igazsággal feltölteni.

Shakespeare jogfilozófiai vígjátékáról Jurij Butuszov rendezőnek érdekes elgondolása van. A könnyelműen kormányzó herceget és vasszigorral büntető helyettesét ugyanazzal a színésszel játszatja. Butuszovot nem izgatják a történet hatalmi, kormányzási morált taglaló vonatkozásai, csakis az emberi, lelki tényezők érdeklik. Nem foglalkoztatja, hogy vajon milyen hátsó szándékkal hagyja hatalmát a kormányzást elhanyagoló herceg a bigott nemes úrra, inkább az erkölcs és a szenvedély, a hatalom és a kísértés ütközetét állítja középpontba. Előadásában nemcsak két színész nincs a két szerepre, de valójában két szerep sincs.

Az előadás utolsó jelentére összefolyik, azonosul a két alak, a herceg és helyettese. Ha akarjuk, csak szimbolikusan, holmi szürreális síkon, de azt is elfogadhatjuk, hogy a szürke öltönyös hivatalnoki álruhában valóban a herceg maga tér vissza, hogy kitakarítsa szennytől ellepett városát (mint a jóságos Sen Te Brechtnél, aki időnként kénytelen a kegyetlen Sui Ta jelmezét ölteni, hogy rendbe tegye az üzletmenetet). Az ő két énje hadakozik, amikor az erényes Izabella tisztasága és szépsége megkísérti, s természetesen ugyancsak ő szeretné végül az igazságot szolgáltató jótevő szerepében megkaparintani a leányt.

Mindez persze csak utólagos okoskodás, az utolsó jelenetből kiinduló visszafejtés. Amúgy a lényeg a lány keserű gúnykacaja, amellyel a felismerésre reagál, no meg a visszatérő szemét. Az előadás elején hatalmas ládákból koszos műanyag palackokkal dobálják tele a játékteret, aztán meg folyton takarítanak. De csak a szemét nagyja tűnik el, az apraja megtapad a padlón, a hatalmas tisztítófákkal sehogyan sem sikerül megszabadulni tőlük. Befejezésképpen meg újra diadalt ül a mocsok, megint mindent beszórnak koszos flakonokkal.

Kicsit túlságosan is direkt, túlságosan is világos ez így. Még szerencse, hogy csak utólag, mint egy jobbfajta krimiben. Menet közben sokkal izgalmasabb. A pompás játék sokat sejtet, és sohasem tudhatjuk, hová érkezik. Meglepő betétek, álom- vagy vágykivetítő koreográfiák szakítják meg a történetmesélést, mintha valahol a mélyben egy másik történet is lejátszódna, mint amelyről a szavak szólnak. Szergej Jepisev játssza lenyűgöző technikával és nagy elhitető erővel az egyben a kettő vagy kettőben az egy főszerepet. Látszik a bravúr, az artisztikum, a kidolgozás, miközben mélységes emberi igazságok derengenek fel. Hatalmasan kínlódik, gyönyörűen szenved, amikor elfogja a szűz Izabella utáni vágy, valódi belső küzdelem játszódik le benne.

Jevgenyija Kregzsgye Izabellája öntudatos és naiv, okos és világra csodálkozó, ám a helyettes herceg (vagy a saját) vágyálmában kiszámítottan, dörzsölten csábos, elragadó. A kövér kerítő szerepében a shakespeare-i humort remekül művelő Jevgenyij Koszirev kiváltképp a segédhóhéri állás kedélyes várományosaként érdekes, Anna Antonova bordélyház-tulajdonos asszonya szépségesen és elegánsan fagyos. Maria Bergyinszkih, hatalmas pocakkal tolatva, emlékeztet a kétes értékű hatalmi szigor tudatlan, semmit sem értő örök áldozataira. A három esztendeje készült előadás teljes frissességben, nagy energiákat mozgósítva jelent meg Gyulán, bizonyára az idei Shakespeare-fesztivál koronájaképpen. Úgy, mintha a Várszínház falai közé találták volna ki.

A Moszkvai Vahtangov Színház Gyulán

Shakespeare jogfilozófiai vígjátékáról Jurij Butuszov rendezőnek érdekes elgondolása van.

Befejezésképpen meg újra diadalt ül a mocsok FOTÓ: KISS ZOLTÁN